2014. március 23., vasárnap

38.rész



 Hello everybody!:D

Na, gyors voltam? Szerintem igen, de ezt ti döntsétek el. A következő részek ilyen gyorsan fognak valószínűleg érkezni, mert ezekhez tudom, hogy miket kell írni, de hogy jövő héten mi lesz a suliban azt nem tudom, így majd meglátjuk a folytatás érkezését. Köszönöm azt a kevés hozzászólást ami érkezett az előző részhez, remélem ehhez több érkezik, mivel kicsikét izgalmasabb lett. Ígérem, hogy a következő rész tetszeni fog nektek!;D Itt is lenne a folytatást.
Jó olvasást,

Rose King

 Vele voltam. Boldogok voltunk. A problémák? Elvesztek…
 Mosolyogva ébredek fel, hisz kellemes emlékképek játszódnak fejemben. Ketten vagyunk, egymás társaságát élvezzük, miközben kezünk szorosan összekulcsolva libben előre hátra. A boldogságban szállunk, szerelmünk leírhatatlanul erős, nincs mi szét szakítson minket. De minden jónak van valami rossz vége, ennek a reggeli boldogságnak is volt, mikor rájöttem, hogy ez csak mind álom volt. Kedvem azonnal lelankad, és jobb oldalamra fordulok a takaró alá bújva. Olyan rossz a valóságban élni problémákkal megfűszerezve, miért nem olyan a valóság, mint az álmomban, melyben éjszaka pihentem meg?! „Ó, és ma lesz valami közös kis program, amiben lelkesen részt kell vennem!” - ébred bennem a felismerés, mi szerint ma sem úszom meg, hogy elkerülhessem a fiút. „Talán el kellene hitetnem velük, hogy ma nem érzem magamat fényesen, menjenek el nélkülem!” – támad egy remek ötletem.

***
 Dupla fájdalom, remek! Tervem - melytől rettenetesen féltem, hogy elcseszem – tökéletesen bevált a nap közepére. A havonta megjelenő akció az alhasamban sikeresen mára tervezte az öt napig tartó szenvedésemet, de olyan erővel, hogy megmozdulni alig tudtam helyzetemben.
 És mi a másik fájdalom mi kínoz engem? Egyet tippelhettek! Harry, hisz ki más lenne? Tőle szenvedek már egy jó ideje és most még ennek tetejében a menzeszemnek is most kellet megjönnie. Szerencsére napra pontosan jött, de hogy ennyire kiüssön engem, hogy a srácok cipeltek fel – kivételesen most saját ágyikómba -, hogy ott szenvedjek.
 Itt fekszem a szobámban, fal felé fordulva, mint egy kis gombóc, alhasam rettenetesen görcsöl és ezen se a pozícióm, se a forró vizes palack sem segít, melyet a hasamhoz szorítok. Égeti a bőrömet a forró műanyag a fájdalom nem múlik el, ugyan úgy ahogy Harry miatt szenvedek végtelen hosszú ideje. Anya néha bejön hozzám teával kínálgat engem, vagy finom étellel, kedveskedik nekem, kedvességét egyszer-kétszer elfogadom és magamba erőltettek valamennyi falatot. Mikor ilyenkor felülök fekvő helyzetemből látom, hogy anya nem egyedül érkezik hozzám. Niall és Perrie közvetlen az ágyam mellet, míg az ajtóban a lányok és néha Zayn, Louis illetve Liam-t véltem felfedezni. A mosdóba kénytelen vagyok kimenni, általában egyedül próbálkozom meg evvel, de mielőtt összeesnék a szenvedésem közepette a többiek segítenek nekem eltámogatni az illemhelyre. Ilyenkor hihetetlen gáznak érzem magamat és azt kívánom bárcsak arra a közös programra mentem volna el és nem itthon görcsölnék! Természetesen anya is és a lányok is nyomják belém az ilyen, olyan görcsoldókat, de ezek csak mindig egy kicsit segítenek rajtam. Perrieék még avval is kedveskedtek, hogy összefirkálták a fehér korzettemet, míg az a szobában pihent. Az első két napot valahogy így tölthettem el egy kis alvás szünetekkel, míg a harmadik napon – hétfőn - anya szerencsére megengedte, hogy itthon fekhessek, mivel semmihez sem volt a hétvégén erőm. Valamivel jobban érzem magamat, egyedül is eljutok a WC-hez és már az étvágyam is megérkezett.
 Reggel kilenc órakor lent meglátogatom a konyhát, ahol mindenki ujjongva fogad, hogy visszatértem. Anya is épp ott van, megölel, bele puszil a hajamba, és bele suttogja a fülembe, hogy üljek az asztalhoz, majd ő hozza a reggelimet. Teszek kérésének és leülök a többiekhez az asztalhoz. Niall a vállamba bokszolva fogad az asztalnál, mivel a baloldalára ültem a fiúnak a szokásos helyemre. Anya hamarosan hozta is a nap első falatjait, de ő utána sietett a fürdőbe is elkészülni a mai munkára. Szerencsére ma tízre megy, így még láttam reggel. Fél órával később én is a fürdőben voltam. Fogat, hajat és persze magamat is megmostam, végre úgy éreztem valaki vagyok nem csak egy rongy. Ezekkel elkészülve a tanulásnak álltam neki, ami fél óránál nem is tartott tovább, mivel Niall sikeresen kirángatott az udvarra focizni. Persze én mondtam neki, hogy a foci és én az két külön világ, főleg így hogy még nem teljesen vagyok jól, de ő erősködött, hogy akkor is menjek. Ebédig rugdostuk a labdát, már mint inkább csak Niall és Louis, én mindig mellé céloztam, mint Harry, bár ő többször eltalálta a bőrt, de mégis az ellentétes irányba rúgta, mint ahova azt kellet volna. Perrie felcsendülő hangja mentet meg a szenvedéstől:
 - Ebéd! – csilingelt a hangja.
 - Ó, végre! – ujjongok, miközben az ég felé emelem a tekintetemet, térdre rogyok és így hálálom meg az égnek, hogy megszabadulok ettől a hülye sporttól. A többiek csak nevetnek rajtam, míg én újra álló helyezettbe kerülök, és be nem érünk a házba. Kézmosás után már asztalnál is ülünk – miután én is levettem a konyhában a fűzőmet - és a finom falatokért könyörgünk, hisz az illatok mik a falak között szállingóznak isteni finomak és étvágygerjesztőek. Kicsit várva, de megkapjuk a számomra ismeretlen ebédet. Kicsit ódzkodva, de megkóstolom az elém helyezett élelmet, melyet szétrágva egy kicsit pikáns ízek világa kezd keveredni a számban.
 - Hm, ez valami fenségesen mennyei lett! – tör fel belőlem sóhajszerűen a mondat, miközben még mindig a finom falattal játszok a számban.
 - Hát, a ’Little Mix’ specialitását sosem rontjuk el! – fogadja el a dicséretet Jade.
 Az elénk tett mennyiséget hamar elfogyasztjuk és kivétel nélkül mind kérünk belőle repetát. Ebéd után szétszéledünk a lakásban. Én Niall-lel és Louis-val maradok a kertben, de egy idő után Jade és Leigh-Anne-nel helyet cserélnek és velük kezdek el társalogni. Csajos dolgokról kezdünk fecsegni, reklamálunk egymás panaszáról és persze poénokkal látjuk el egymást legfőbb képen Jade-től. Épp Leigh-Anne fecsegi a gondjait, mikor Niall visszatér hozzánk.
 - Héj Oli! Neked nem kellene tanulnod? – borzolja össze a frissen mosott hajamat.
 - Te nem hagytál délelőtt! – rázom a mutató ujjamat, miközben az ég felé tartom.
 - De most már tanulnod kéne. – próbál megszakítani a mókától.
 - Csak kellene! – makacsolom meg magamat.
 - Oli! – hónaljamnál fogva húzz fel. – Héj és a korzett hol maradt? – meglepődve fordít magával szembe.
 - A konyhába tettem le ebéd előtt, ott kell lennie. – mutogatok a helyiség felé.
 - Ott nincsen. –tagadja az állításomat.
 - De ott kell lennie. Emlékszem, hogy ebéd előtt levettem és letettem oda a földre. – mutogatom el a cselekvést.
 - Most jöttem el a konyhán keresztül és ott nem volt a gerincmerevítőd. – magabiztosan állítja a saját igazát.
 - Ezt nem hiszem el, szerintem csak vak vagy! – teszem keresztbe kezeimet mellkasom előtt.
 - Hát akkor gyere és nézd meg. – enged előre a konyha felé, mire én sebesen megindulok a konyhába fűzőmet keresve, amit nem találtam a helyén. Csodálkoztam rajta, de tisztán emlékeztem, ahogy lehelyezem a földre és asztalhoz ülök. – Én mondtam, hogy nincs itt. – győzelem ittasan nézz le rám.
 - Hova tetted? – nézzek rá unottan, hisz nem akarom a bolond játékát játszani, inkább rendezzük le gyorsan és egyszerűen.
 - Én sehova. – védi a szűrét és kezeit maga elé helyezi jelezve, hogy nem ő volt.
 - Sziasztok, mit kerestek? – jött Jesy a konyhába kezében a pohárral, gondolom a száraz torkát akarja benedvesíteni.
 - Olívia korzettjét. – félvállról válaszol neki Niall.
 - Ó, én azt a szobádban láttam. Most jöttem le onnan. – tölti a poharát általuk elkészített limonádéval.
 - Azt meg hogy? – ráncolom homlokomat, miközben gondolkodni kezdek, hogy hogyan kerülhetett az egy emelettel följebb.
 - Én azt nem tudom, nem én hordom. – emeli föl a vállát Jesy, majd bele iszik a jéghideg limonádéjába, melyet a víz párás pohár széléből állapítom meg. Niall-lel furán összenéznek, mire a homlokomon a ráncok mélyebbek lesznek, ezek ketten valamit kiterveltek!
 - Na jó én inkább megyek és fölveszem a páncélomat és utána siettek vissza a lányokhoz. – hangomban meghallatszik a gyanú, de nem is törődök azzal, hogy ne hallják meg, legalább tudják, hogy sejteni kezdtem valamit a kis tervükből. Épp a lábaimat szedném mikor Niall állít meg.
 - Héj! Utána tanulni mész. – parancsol rám.
 - Nem! – fordulok ismét felé.
 - Úgy látom mennem kell, hogy ott maradj a szobádban és neki állj a tanulásnak. – ahogy fel fogom szavainak jelentését rohanni kezdek föl felé, gyorsan a szobámba érek, de mire kilépnék az ajtón az becsukódik előttem és a zár kattanását hallom meg.
 - Niall! – dörömbölni kezdek a bezárt ajtón. – Most miért kellet bezárni, így még nem biztos, hogy tanulni fogok. – üvöltök ki hozzá, de ő erre nem válaszol. Feladva a helyezetett megfordulok a szobám belseje felé és mikor a földről felnézzek egy mellkas áll előttem. Fejemet még jobban hátra döntöm, hogy lássam kivel zártak össze és mikor meglátom a zöld íriszeket valahogy minden leesik nekem.

2014. március 17., hétfő

37.rész

Happy St. Patrick's day everyone!!


Sziasztok!:DD

 Háhá, újra itt vagyok! Mi újság van veletek? Rég írtam már bejegyzést ide.:( Na, de itt van az új rész, remélem mindenkinek tetszeni fog! Annyit elárulok, hogy hamarosan (!!) jön egy olyan rész melyet már nagyon-nagyon vártok egy ideje..;) Lehet észre fogjátok venni, de rész vége kicsit döcögősen ment és a helyes írást sem néztem át nektek, de remélem azért nem lesz annyira zavaró. Köszönöm a feliratkozókat, a hozzászólásokat és minden mást amivel engem csak támogattok! Jó olvasást,
Rose King




- Sajnálom. – súgta a fülembe egyre nyugodtabb hangjával. Ölelését viszonoztam, de még mindig egy kicsit haragudtam rá azért mert ígéretét nem tartotta be.

 Kibújtam öleléséből, majd kicsit hátra bólintva a fejemet, hogy szemébe nézzek figyeltem fel rá.
 - Miért nem te jöttél értem? – gondoltam, ha már ő is ’letámadott’ én is használom a technikáját.
 Tekintetét mögém emelte, majd egy kicsi sóhajt kiengedve újra engem nézett. Picit még zaklatott volt, melyet az arc izmai árulták el.
 - Majd elmondom, rendben? – „szóval Harry volt.” vontam le következtetés képen. Válaszul csak egy kicsit bólintok, de figyelmes pillantást is teszek felé, hogy még véletlenül se felejtse el az ígéretét. Niall aggódva pillant rám, mintha félne megmondani, hogy Harry kényszerítette bele ebbe, de mivel láthatólag ez történt, így nem fogok ráharagudni, hiszen ismerem Niallt, eléggé egy befolyásolható ember. Miután Niall-lel levívtuk a néma kommunikációnkat és az ebédlőben is kajával megkínáltak a pocakos fiúval kettesben maradunk a konyhában. A tanulásra fogtuk a többiek kiszorítását, de szerintem szó nélkül is kimentek volna bármi féle füllentés nélkül is, hiszen Niall sosem volt híres a kiváló tanulói szorgalmáért. Végül miután kipakoltam a tanulni valóimat összefont ujjakkal az asztalra támaszkodva néztem a kék szemű fiúra.
 - Na? – sürgettem, hogy megkaphassam az eddig elhalasztott válaszát kérdésemre.
 - Mi, na? – kérdez vissza és szemembe nem nézve rakosgatni kezdi könyveimet, mintha tudná, hogy mi mit rejt.
 - Miért nem te jöttél értem a suliba? – ismételtem önmagamat. – Hiszen megígérted tegnap. – még emlékeztettem a be nem tartott ígéretére is.
 - Hát…- törni kezdi szőke kis fejét válaszán, amit igazán egyszerűen is kiköphetne elém. – Tudod Harry…– félve ejtette ki a nevét és pislogni is kezd rám. – Harry kért meg rá, hogy beszélni tudjon veled. – halkult el hangja a mondat végére. Sejtettem. Ki más miatt történt ez a mai galiba, ha nem Harry lenne az. Már rá gondolva ajkaim bizseregni kezdenek és a vágyakozó érzés az elrejtett mélységről újra elkezd előjönni bennem, az érzés csak egyre erősödik, de megtartoztatva próbálok újra a tanulásra koncentrálni.
 - Oké. – fordulok a sok könyv, füzet felé. – Matek, kezdjünk a matekkal! – magam elé helyezem a tankönyvet illetve a füzetet is, majd a házi feladat oldalán széthajtom a könyvet és az első üres oldalon pedig a füzetemet nyitom ketté. Niall furcsállva nézi reakciómat kijelentésére, de végül picit megrázva a fejét, szemeit összehúzva koncentrálni kezd a könyv megfelelő oldalára. A házit végül nehezen, de megoldottuk együtt, közös erővel, de még így is volt mit elsunnyogtam előle, hiszen tudtam lassan visszatérnek Európa nyugati részére.

***

  4 nappal később, délután 13:40
 - Rendben gyerekek mehetek, de halkan, nehogy az igazgató megtudja, hogy hamarabb elmentettek! – engedett el minket az angol tanárunk, mint ahogy azt általában szokta.
 - Jó hétvégét! – köszönünk el barátnőimmel és csoporttársaimmal, majd az ajtón kilépve indulunk a kijárat felé. Az udvaron keresztül vágjuk le kifelé vezető utunkat, hisz ha az iskolában közlekednénk az tovább tartana és mivel tegnap leszakadt a kisvárosunk felett az ég, mára már pedig hétágra süt a nap, így kihasználjuk a tavasz által nyújtott kellemes időjárást. Egy-egy ablakból a többi osztálytársam figyel, köztük April is, kinek még a tanárra kellene figyelnie. Felvágva integetni kezdünk nekik, de közülük páran kézfejüket felénk mutatva a leghosszabb ujjukat kinyújtva hagyva, egyszerűen bemutatnak nekünk, majd megsértődve visszahúzzák a sötétítő függönyt. Erre mi csak nevetve haladunk tovább, újra az iskola falai között, majd onnan véglegesen kilépve erre a hétre kijutunk az intézet rabságából. A gondolat, hogy ismét az utcán vagyok, kicsit megrettent. Aggódva nézzek körül, keresem az ellenségemet, de szét pillantva rájövök, hogy nincs miért féljek, hiszen a ’félelmetes’ papparazzi ki pár nappal ez előtt lencsevégre kapott engem, nincs az épület közelében. Szerencsére Paul mindent elintézte, semmilyen kép ne került elő a kellemetlen incidensről. Még Niall képétől sem lettem világsztár, csak pár directionerrel lett több követőm. A rajongói oldalakon nem ment hírré származásom, tartózkodásom, így istennek hála megúsztam az egészet, bár a suliban volt, aki megtalált és megkérdezte, hogy honnan ismerem a híres nevezetes Niall Horant, a jövendőbeli férjüket. Válaszul csak annyit feleltem, hogy kint voltam a hétvégén Londonban és ott találkoztam vele, majd később egy kávézóba tértünk be. Hihetetlen történetemet elhitték, de fogalmam sincs, hogy miért, hiszen ennél hülyébb választ adni nem tudtam volna nekik.
 Azonban lehet, hogy a papparazzi nincs itt, de az ismerős fekete hatalmas kocsi az iskola előtt foglalja a parkolót. Agyam gondolkozásba kezd. „Mit is ígértek a srácok?” – merül fel bennem a kérdés. De hiába töröm a fejemet, mint Micimackó a választ nem kapom meg saját kérdésemre. Természetesen beszéltem velük mindennap, de a kutya sem figyelt rájuk, túlfáradt voltam, illetve Harry mindig ott volt a web kamerás beszélgetés idején.
 - Nem érted jöttek? – kérdezi az egyik osztálytársam a fekete autó felé pillantva.
 - De lehet. – nézek arra amerre ő is az előbb, hiszen az autót csak oldalról láttam, ezért nem voltam benne biztos, hogy miattam állt volna itt az autó, de zsebemben a rezgés mindent elárult. Megérkezett az SMS, hogy itt vannak értem. – Sőt biztos. – húztam ki a zsebemből a telefont, majd megnézve a feladót be biztosult az állításom. – Na, akkor én megyek. Sziasztok! – ölelem át őket egyszerre, majd a fekete autó felé indulok meg.
 A kilincshez nyúlva kitárom sötét színű ajtaját az autónak, de még mielőtt beülhettem volna orromba bekúszott egy fenséges illat. „NE!” Döbbenek le, de a volánnál nem az illat tulajdonosa ül, akkor pedig hol… Beszállok félig az autóba és a hátsó ülésre pillantva meglátom a híres fiú banda legfiatalabb tagját, Harryt. Sunyin mosolyog, mitől még jobban ideges leszek. Niallre kapom a fejemet és ideges, de mégis kérdő szempárommal teszem fel neki a következő kérdésemet:
 - Ő meg mit keress itt? – indulatosan ejtem ki a szavakat, de hangommal nem csapok nagy hangzavart. – Már megint az ő ötlete volt, igaz? – mivel választ nem kaptam az elszégyellt szőke fiútól, következtetni kezdtem. Most sem kaptam választ csalódott Nialltől, így már azon voltam, hogy megint a gyaloglást választom. Ki akartam lépni az autóból, de a szöszi fiú megakadályozott ebben, megfogta a bal csuklóm felett a kezemet. Először kezünk találkozására, majd a tulajdonosának a szemébe néztem egyre idegesebben.
 - Ne játszd el még egyszer! – ejtette ki a szavakat lassan, de magabiztosan és mégis megnyugtatóan. Szemei állták bosszús tekintettemet, és lélegzet visszafojtva ültem be végül az autó anyós ülésére. Becsuktam az ajtót, majd meghallva a kattanást a tudatomig jutott, hogy alkalmazták a gyerek zár rendszert. Idegesen fújtam ki az eddig tüdőmben pihent levegőt, majd kifelé fordulva az ablak felé vártam meg míg haza érkezünk.

***

 Otthon fönt a szobámban dúlva-fúva mérgelődtem Niall tettén. Megint átvert engem, de hiszen megígérte, hogy többé nem teszi ezt, ráadásul még a kocsiból is alig akartak kiengedni. Hihetetlen, hogy megint miatta veszekszünk, megint minden az ő hibája és pont mikor megérkeznek, pont akkor kell veszekednünk. Igaz hiányzik minden érintése, csókjának íze és természetesen közelsége, Ő maga teljes egészében hiányzik nekem. Felejtés. Mindig is utáltam felejteni, hiszen ez számomra sosem sikerült, főleg így, hogy szinte minden hétvégén láthatom őt. Vele vagyok egy fedél alatt, de nem érek hozzá, csak néha nézzek rá… Fogalmam sincs, hogy bírtam ki idáig.
 Kopogás tör ki engem gondolataim rabságai közül, de választ nem adok rá, hiszen mindenki tudja, hogy itt vagyok bent. A történelemkönyvem tartalmából sem bújok ki, inkább ráfokuszálva a figyelmemet próbálok benne egyre jobban elmélyülni, de ahogy éreztem is az illető benyitott a szobám birodalmába.
 - Bejöhetek? – dugja be a fejét Liam. Felé fordulok gurulós székemmel, majd bólintva jelzem, hogy bejöhet. Szélesebbre nyitva az ajtót belép, de azt csak behajtja maga után, nem csukja be rendesen. Remélem gyors lesz, bár rá nem kellene haragudnom, ő nem tett velem semmi rosszat sem. – Nem jössz velem futni? Mozogni van kedvem. – meglep kérdésével, de örömmel megyek vele, hiszen futás közben a legjobb gondolkodni, illetve elterelni a figyelmemet a problémáimról.
 - Mindjárt megyek, csak átöltözöm. – kedvesen válaszolok, mire ő mosolyogva kilép és rám csukja az ajtót.
 Szekrényhez lépek, majd a pólók közül választva, illetve a futónadrágomat kivéve átöltözök, felveszem a páncélomat, rá a takaró pólómat és lemegyek a futó társamhoz. Harryt a lent lévők között nem találom szerencsére, és hogy a találkozást biztos elkerüljem, gyorsan cipőt húzok és már a teraszunkon várom a futó bajnokot. Liam kicsit tötyörészve, de összekészülődik és már futásra készek vagyunk, így a kapuból elindulva már egyből futni kezdünk. Hamar elkezdek lihegni a fűző szorítása miatt, ezért próbálok figyelni az egyenletes légzésre, mely nagyobb nehézségek árán, de sikerül rendeznem. Egymás társaságát kihasználva mesélni kezdünk a másiknak. Én meséltem az unalmas sulis napjaimról meg a hamarosan elérkező szülinapomról, illetve a ballagásról. Igaz a szülinapom csak másfél hónap múlva lesz a ballagás meg még az után egy hónappal, de én már akkor is be vagyok zsongva, hiszen nyolc év nem kis idő, vágyok valami újra, a változásra! Liam rákérdezett az időpontokra, de ebből csak a szülinapomat tudtam megmondani pontosan, a ballagásomat nem tudtam fejből. Aztán David Beckham-re hasonlító barátom is mesélt izgalmas, de mégis fárasztó életéről. Mondta, hogy Danielle most nem jönnek ki annyira jól és fél, hogy elveszíti, illetve a koncertekről és szinte minden percéről csak mesélt és mesélt nekem a srác. Még arról is panaszkodott, hogy az esetek többségében mindig kisebb nadrágot adnak rá, de végül mindig neki lesz igaza nem pedig a stylest-nak. Ezen nevetnem kellet – már amennyire lehetett futás közben. A mesélések végére már otthon is találtuk magunkat egy hatalmas dupla tó kör után. Mind a ketten rögtön meg akartunk szabadulni az izzadt ruháinktól és ez majdnem így is lett, csak nem a lakásban történt meg, hanem a kertben locsoltak le minket a többiek miből nagy vízi csata lett. A pólóm csak lógót rólam, meg persze a fűzőm érdekes alakja tökéletesen kirajzolódot, a nadrágomat is úgy éreztem, hogy kinyúlt – szerintem a fenekemen lógott -, de ezeknek a súlya hirtelen meg is duplázódott a nagy víztömegtől. A korzettemet végül levettem és a teraszunkra tettem. A késő délutáni mókánkba mindenki benne volt, akár akarta, akár nem, mindenki vizes lett. Ő is ott volt és meg is talált engem, úgy hogy felém rohanva nekem futott, majd a csúszós, saras, nedves földet végig szántottuk. Mérges lettem rá, jobban, mint suli után és mivel szavakkal nem tudtam volna kifejezni dühömet a mocsaras földből kivéve egy ’kisebb’ adagot az arcára kentem az egészet. Végig húztam az egész tenyeremet rajta újabb és újabb adagokkal. Egyáltalán nem sajnáltam, hiszen miért is tettem volna? Élveztem, hogy végre kiadhatom magamból az Ő miatta történő szenvedésemet, de az csak jobbá tette a helyzetet, hogy ezt pont rajta tehetem meg. Kezeivel egyből kapálózni kezdett, hirtelen eldönteni se tudta, hogy az arcáról törölje le a koszt, vagy az én kezeimet fogja le. A bal kezemet el tudta kapni, de még mindig ott volt a jobb karom, ami aktívan dobálta rá az újabb sár darabokat. Természetesen a bal kezemről sem mondtam le, nehezen, de kiráncigáltam keze rabságából és újra két kézzel élvezhettem kínzását. Most már a haját sem hagytam nyugodni, a feje tetejére is pakoltam az adagokat. Mikor már azon voltam, hogy ott hagyjam Őt egy utolsó nagy adaggal elkapta a derekamat és hátra dőlve magára rántott engem, majd valahogyan én kerültem alulra. Szemeimet végig csukva tartottam tette alatt, végül mikor nyugalmat éreztem óvatosan nyitottam ki azokat. Harry két markában sárgolyókat tartott és ördögien mosolygott le rám – mosolya saras arcáról most még inkább virítóbb volt, mint máskor -, most ő élvezte a helyzetet. Karjai megindultak arcom irányába, de gyorsan cselekedve lefogtam azokat csuklója felett. Sár darabok még így is eltaláltak, hiszen Harry egyszerű mozdulattal rám hajigálta azokat, szemeimet összeszorítva védtem a sár daraboktól. Mire kinyitottam a szememet már ülőhelyzetben voltam Harryvel szemben. Közelsége nyugtató volt számomra, de belül az agyam csak egyre idegesebb lett, mostanra már csak egy kicsit befolyásoló ereje lett, hamarosan veszíteni fog úgy érzem. Zöld szemei megbabonáznak és eléri vele, hogy kezeim szorításai annyira ellazuljanak, hogy tenyereit összekulcsolja az enyémekkel, homlokát az enyémnek dönti, leheletét érzem koszos arcomon.
 - Ugye most már mindent visszakaptam? Minden gyötrődést, mit neked okoztam. – suttogja szinte már farkas éhes ajkaimra, de a szavak torkomon ragadnak, gondolkodni képtelen vagyok hirtelen jött közelségében. A göndör hajú fiú eltávolodik, de a szemkontaktust nem szakította meg, míg tisztes távolságba nem került. Tekinteték elkapja hátam mögé és mire visszakapná, már újra a földön vagyok Harry teste alatt. Védelmezően borul rám, mintha valamitől óvni akarna. Nagy nevetés tör ki körülöttünk Harry is felegyenesedik rólam. Haja csurom vizes és Zayn kezében lévő vödör alapján ki tudom következtetni, hogy minket akart lelocsolni, de Ő megmentett az újabb vízözöntől.
 Mivel a nap lemenőben van és mindenki egyre jobban kezd lehűlni, bemegyünk a nagy házba, majd egyesével a fürdőbe megyünk, szerencse, hogy még kettő van belőle. Mivel én lettem Harryvel a legmocskosabb, így mi foglaljuk el elsőnek a fürdőket. Sietve zuhanyzók, de mikor a forró víz éri a testemet kihasználom egy-két percig a kellemesen érzést, ahogy égeti a bőrömet, de a többiekre gondolva elzárom a csapot és gyorsan megtörölközve, felöltözve szabad helyet hagyok a következő delikvensnek. Az este további részében egyedül tanultam, nem akartam Harryvel újra találkozni. Haragudni akartam rá, de nem ment, felkavart bennem újra mindent!

2014. március 2., vasárnap

"Szabira megyek egy kicsit"

Kedves Olvasóim, ide látogatók, kedves Bloggerinák!
Mint a címből is kiderül, egy ideig nem fogok élet jelent adni magamról, mert a magánéletem romokban hever. Roncs vagyok belülről és lehet kívülről is. Nem akarok most pocsék munkákat kitenni/megosztani, egyszerűen nem akarom elrontani! Nem akarom, hogy még ennél is rosszabb legyen az életem, mint ami most van. Fel kell dolgozzak egy-két dolgot a napokban, hetekben és akár hónapokban is, ezt sajnos nem lehet előre tudni. Nem akarok itt senki előtt drámázni, nem akarom, hogy sajnáljatok, de most élem át először ezt a borzalmat, így arra kérlek titeket ne kérdezzetek erről engem. Lehet majd megtudjátok mi most a bajom egy novella által, lehet majd evvel fogok túllépni az egészen, de ezt még nem tudom, addig nem tudom amíg ennek nem lesz vége...
Sajnálom, de bizonytalan ideig Rose szabadságra tér!
Szeretem a blogot, így nem fogom bezárni, szeretem az írás, így nem fogom abbahagyni!<3
Kérlek titeket fogadjátok el, hogy most ez van! Ígérem visszafogok térni, hisze ez a blog ÉN VAGYOK, nem akarom törölni, meg semmi csak egy kicsit pihennek és hamarosan vissza is térek!
Rose King
Ui.: "Mikor azt hiszed minden rendben van, mikor úgy érzed tökéletes az életed, na akkor fogsz a padlón csattani!"