2014. május 23., péntek

Több dolog, de semmi rossz!;)

Bello Kedveskéim!:))

 Több dologról is szó esne ebben a bejegyzésben kezdve ott, hogy kérlek segítsetek! Indultam versenyen és a legjobb írói kategóriában szavazatok fognak dönteni. Így kedves olvasó szavazásra buzdítalak benneteket ITT az oldalon elhelyezett modulsávban! Előre is köszönöm a segítségeteket!<3
 Na a másik, hogy az oldalak közt a részeknek is csináltam egy linket, így nem kell visszakeresnetek a blogarchívumban az 1 évvel ez előtti részeket.
 A rész írás alatt áll!;) Folytatás érkeztéről nem tudok semmit sem közölni.
 Amúgy milyen a mostani design, lecseréljem?
 A 39. részhez köszönöm a kommenteket, pipákat, köszöntöm az új feliratkozót, remélem továbbra is tetszeni fog a blog.
 Lassan elérkezünk a blog végére, második évad nem lesz, de más blogjaimon megfogtok találni. Ebből a blogból pedig, majd korzetteseknek szeretnék segítséget nyújtani, akár történetekkel, illetve egyéb, hasznos tippekkel.
Ennyi lettem volna mára.

Millió puszi,

Rose King

2014. május 18., vasárnap

39.rész



 Sziasztok!

Tudom rengeteget késtem, de itt az év vége és "mentem ami menthető" hajrában próbálom kijavítani azt amit év közben kellet volna. Minden blogommal elvagyok maradva és még evvel foglalkoztam a legjobban! Sajnálom a rengeteg-rengeteg késést, de tényleg megvolt rá az okom.
A héten befejeztem a papírruhámat [utolsó, utolsó, utolsó pillanatban], így azon már túl vagyok. Hamarosan Angliába repülök férjeink koncertjére, így akkor majd nem tudok jelentkezni, ráadásul így előre láthatólag nyáron 3 hétig biztos, hogy nem fogok elérhető lenni, mivel ismét az szigetországban fogok tartózkodni nyelvtanulás reményében. Azért remélem, hogy a rész tetszeni fog, érdemes végig olvasni annak ellenére, hogy egy részét már olvashattátok, mivel kicsit át is lett írva, illetve a végére plusz mondatok lettek írva. Következő rész fogalmam sincs mikor érkezik. 
Köszönöm az új feliratkozókat, kommenteket, illetve a versenyre való meghívásokat is, ahova tudtam jelentkeztem.
Jó olvasást,
Rose King
 
 Állunk egymással szemben, várunk, hogy a másik cselekedjen. Egymás szemét fürkésszük, de mintha egy óriási szakadék tátongana köztünk. Túl régen voltunk kettesben, hogy ez az űr kialakuljon a két személyiségünk között. Eltávolodtunk egymástól és ez…ez borzalmasan fáj számomra. Most jöttem rá igazán, hogy kit is dobtam félre egy elvétett hibája miatt. Nyilvánosan leégettem magamat előtte, evvel érzéseimet feltárva minden jelenlévő embernek, de azok a percek, napok és hónapok mik elmúltak egymás nélkül olyanná tett minket mintha még nem is találkoztunk volna egyszer sem. Olyan érzés terjeng bennem mintha nem is ismerném őt, de még magamat sem, mégis hogyan lehettem ilyenre képes? Borzalmasan érzem magamat e miatt és most itt áll velem szemben, itt van előttem a lehetőség és mit tetszek? Hát semmit. És miért nem? Mert egy önző alak vagyok és félek bevallani előtte a hibámat.
 Szemeiben semmi érzelem sem nyilvánul meg és ez letablóz engem. Most megint játszani akar velem? Mert ha igen, akkor minek zárattak be ide minket? Ennek így semmi értelme sem lenne.
 Gondolatok és problémáktól úszik testem egésze és ez pillanatok alatt annyira kimerít, mintha már huszonnégy órán át talpon állnék. Az ágy hívogatóvá kezd válni és lábaim ösztönösen annak irányába lépni kezdenek. Mikor elérem azt a távolságot, hogy egyensúlyomat elvesztve az ágyon terülök el, be is dőlök a puha takaróra, majd szememet lecsukva, lassan, de álomba zuhanok bajos gondolataimmal.
***
 Egyre inkább visszatérek a valóságba, tudatom visszamegy a nagyvilágba. Bár azt nem tudom eldönteni, hogy most önmagamtól keltem-e, vagy a valóságból érkező hangok csaptak fel. Annak a tudatában vagyok, hogy valaki szipog a lábam irányába, így fejemet a hangforrása felé fordítom, szemeimet óvatosan nyitom az élénk színek hatására és mikor kezd minden normális lenni körülöttem a görnyedt fiút pillantom meg ágyam végében. Telefonja fölé hajolva púposodik a háta, mire ránézve az én hátam esik fájdalomba, de nem csak a gerincem kezd fájni a borzalmas testtartástól, hanem a szívem is a megbánás rabságába esik. Bunkó voltam vele, sőt, ez még csak egy enyhe kifejezése annak, amit ellene tettem. Talán kifejezés sincs arra amilyen voltam a fiú ellen. A bűntudat teljes testemet elkapja és az együtt érzés felé hajt. Felülök fekvő helyzetemből, karomat nyaka köré kulcsolom, majd egy félénk puszit nyomok nyaka felületére. Államat vállára helyezve fülébe suttogni kezdek:
 - Sajnálom…sajnálom amit tettem! –  a szavak megakadnak és nem törnek föl a felszínre, mely most még nagyobb bűntudatba terel. Harrynek lassan sikerül felfognia szavaim jelentését, cselekvésem őszinteségét és mikor az üzenetek eljutnak a fejébe, felegyenesedik, felém fordul, majd izmos, védelmező karjaival újra átölel, mint régen. Mámorító illata újra drogként hat tudatomra és hirtelen a mennyországban érzem magamat. A szomorúság helyet boldogság száll ereimben és testem egészébe eljutatja azt. Hirtelen lesz a kedvem negatívból pozitív energiájú. „Mindig is ő hiányzott a szürke hétköznapokból!”- kap el a felismerés mámora.
 - Neked nincs miért sajnálkozni – morogja a fülembe szipogás kíséretében. „Úristen, de hiányzott már hangja dörmögése fülembe!” – Az én hibám minden! – kicsit eltol magától, hogy szemünk felvegye a szemkontaktust, tekintete szomorkás, arca nem olyan vidám, mint ahogyan azt megszoktuk Harry Styles-tól, hasonló az arc berendezése, mint mikor az X-faktor-ban nem jutottak be a döntőbe. Mára már vonásai öregebbé változtatták, a tini srácból egy igazi férfi lett ki most egy fiatal lány bolondsága miatt szenved. És az a lány pedig én volnék, én lennék az a hülye aki összetörte a One Direction egyik énekes pacsirtájának a szívét, aki miatt a bánat emészti a fiú lelkét és mégis miért lenne minden az ő hibája? – Ne hibáztasd magadat, ne terhelje semmi fölöslegesen a kicsi szívedet. – fél oldalas mosoly módosít arca szomorúságán, bár még nem teljesen vidám, de mikor bólintva beleegyezek kijelentésébe – mert tudom, hogy evvel keríthetem jobb kedvre - hangulata egyre derűsebb lesz. Még egyszer szorosan mellkasához von, evvel kibékítjük ki egymás bűntudatát, mely egy ideje rágcsálja lelkünk nyugalmát.
 Érzem, ahogy egy puszi súrolja fejem búbját, melytől szívem rendezetlenül kezd dübörögni, mintha vihar tombolna, mely szívem boldogsága indította el. Elhúzódom tőle, még a kezeim is leesnek nyaka körül, de ő még azokat időben elkapja, markába tartja szorosan, félve, mintha attól rettegne, hogy újra elveszítené barátságom bélyegét.
 - Ugye most még csak barátok? – teszem fel a kérdést, de fejemben mikor visszhangzanak a szavak, pirosság hinti el az arcomat. „Basszus, mi a francot csinálsz Olívia?”
 Harry emészti kérdésemet, ízlelgeti a szavak jelentését, majd egy picit biccent fejével, szemeit is lehunyja egy pillanatra, majd mellkasára vonva szorít magához. Karjaim újra nyakára kulcsolódnak, majd hosszas pillanatokon keresztül - de talán percek is leforognak ez idő alatt -, így ülünk, élvezzük újra a másik társaságát. Szívem boldogsága ez idő alatt, nem hogy csökkenne, hanem inkább ezerszeresére nő. Minden elmúló perccel csak boldogabb és boldogabb vagyok, hiszen ahogy agyam dolgozza föl az új élményeket, csak egyre jobban bennem lesz, „visszakaptam őt!”
 Egy idő után szorítani kezd alhasam és mikor nagyon kellemetlen lesz az érzés rájövök, hogy WC-re kellene ülnöm. Eltávolodom Harrytől, ki kérdőn néz rám, de egyből magyarázkodásba kezdek és információkkal látom el.
 - Pisilnem kell. – kicsit nevet, de nem engedd el.
 - Én meg éhes és szomjas is vagyok. – mosolyog rám, de szavai hallatán rám is rám tőr az éhség mámora.
 - Most, hogy mondod, éhes is lettem. Szerintem már a többiek hiányolnak, menjünk és boldogítsuk őket a társaságunkkal! – lelkesen szónoklom a beszédemet és még fel is pattanok az öléből, hogy hitelesebb legyen. Harry bólint, majd ő is feláll és az ajtóhoz kisérve, megpróbálom azt kinyitni, de zárva..hát persze Perrieék.
 - Perrie – kopogok az ajtómon -, Perrie kiengednétek?
 - Miért? Összejöttetek? – többször ízlelem a szavakat, lehet félre értettem, biztos, hogy ezt szerette volna kérdezni, vagy ez valami új szleng melyet még nem ismerek. Harryre nézzek tanácstalanul, majd megkérdezem tőle:
 - Ugye most nem azt kérdezte?
 - Hidd el, jól értetted. – bólint kicsit idegesen, már ő is kimenne innen, nem is csodálom, hisz szinte az egész szoba vele van tele és még az egyéb szükségleteket sem kaptuk már meg egy ideje.
 Nagyon nyelek, majd visszafordulok a fehéren lefestett fatábla felé és felelek Perrie kérdésére.
 - Nem, de.. – fűzném hozzá a kifogásokat, de a lány belém folytja a szót.
 - Nincs több kérdésem!
 Felmegy bennem a pumpa, hogy mi van? Perrie! Ezt azért nem gondolhatja komolyan! Addig nem enged ki minket, míg nem alkotunk egy párt Harryvel?! Na, jó, ezt nem gondolhatja komolyan.
 Harry hátrál és leül vissza az ágyra, ő már fel is adta a küzdelmet. Nem baj, majd ki viszem valahogy magunkat.
 - Perrie! Mindjárt bepisilek, engedj ki minket! – üvöltöm és közben még a lábamat is a padlóhoz ütöm. Előtörnek belőlem a női hormonok és konkrétan hisztizni kezdek, a túloldalon lézengő lánynak ki élvezheti a szabadságot. – Perrie! – visítom nevét, de ez mind hiába a lány, mintha ott sem lenne, nem törődik nyafogásommal és ennek következtében én is feladom, hogy kijussunk innen.
 Szomorkásan fordítok hátat az ajtónak, majd a földre rogyva, lábamat összeszorítva tartom vissza szükségleteimet, fejem előre esik, majd leszakad. Legszívesebben a felsőtestemmel is beborítanám magamat, de a műanyag gátol benne, így ez nem következik be.
 - Mindjárt bepisilek! – mondom magamnak, mivel anyanyelvemen ejtettem ki a szavakat.
 - Addig tegyünk rendet az asztalodon amíg nem engednek ki minket. - Harry fáradt hangja zavarja meg szenvedésemet. Nem értem miért ilyen rend mániás a fiú, bár ahogy az asztalra emelem tekintetemet rájövök, hogy teljesen igaza van, tényleg nem ártana azt a nagy kupacot onnan eltüntetni. - Kinyithatom az ablakot egy kicsit? - látja, hogy nincs kedvem hozzá, de ahogy ránézek ő is csak valamit próbál kitalálni egy kis idő elütésre, amíg ide bent ragadtunk.
 Az ablakra lessek - most sem válaszolva neki - és csak bámulom az üveget, szinte már farkasszemet nézek azzal, amikor egy őrült ötlet suhan át a fejemen. Sose találtam volna ki ezt, ha nem kerülök ilyen helyzetbe. Csak egyre jobban jöttek elő a problémáim, ahogy rágondoltam az egészre, de csak így szabadulhatok meg tőlük, nincs más esély erre.
 Nem láttom Harry arckifejezését - pedig szívesen megnézném -, amikor az asztalról mindent lesöpörve, szinte már ugrottam rá arra, ebben az összefirkált korzettem zavar meg. Gyorsan kicsatolom és az ágyamra dobom. Ekkor észlelem meg egy pillanatra a fiú arc kifejezését, aki csak nagyra nyitott szemekkel figyeli minden tettemet. Gyorsan visszafordulok és a tetőablakot kinyitva kihajolok rajta.
 - Hát nem, így gondoltam. - hallom a megjegyzését, de nem törődve vele, csak jobban kinyitom az ablakot. - Ennyire nem kell! - szól rám.
 - De kell! - nem is felé fordulva válaszolok, mivel ekkor már az ablak párkányba megkapaszkodva karizomból feltolom magamat arra. Csak ekkor nézek vissza Harryre. Tekintette telis-tele aggodalommal és az a sok ami kirajzolódik az arcán, számomra egy kicsit vicces, megnevettet. A szavak oda ragadtak a torkán, de azok egyre csak gyűlnek, míg nem kreál belőlük valami értelmes kérdést, amire eddig várok
 - M..mit csinálsz? - félelem jelen meg hanglejtésében, de a felismerés is egy icipicit meglehetett hallani benne.
 - Pisilni megyek! - böktem ki a választ és egy széles mosollyal kifelé fordulok
 - Oli ne csináld, még a végén leesel! - Harry zavar meg, a hangos kijelentésével, egy kicsit megijedek tőle.
 - Nyugi már! – teszek kísérletet avval, hogy lenyugtatni próbálom szegénykét. Magabiztos kijelentéssel és még a szemébe is nézek, de nem sikerül, mivel bennem is ott rejtőzik a félelem, hiszen sose csináltam még ilyet.
 - Öngyilkos akarsz lenni? – hányja rá szemeimre teljes komolysággal és aggodalommal a hangjában. Kérdésére - amit az összegyűlt szavakból újra összekreált - nem válaszolok, visszafordulok és körül tekintek.
 A félelem nem hagy el csak még jobban megjelenik bennem. Szívem hevesebben kezd dobogni, ahogy meglátom alattam a pince lejárót, mélyebben volt mint azt eddigi életemben hittem. Elkapom onnan a tekintetemet át a szomszéd zöld füvű kertjére, ahol a kisfiút Bent veszem észre miközben ő engem csodál tátott szájjal és kerekre nyitott szemekkel, a mutató ujjával pedig rám emeli.
  - Szia! - köszönök neki anyanyelvünkön és az egyik kezemmel is integetni kezdek neki, amivel eddig erősen kapaszkodtam az ablak keretébe. Ben int nekem, de utána csak visszarohan a házukba és itt hagy engem.
 Ekkor törnek ránk Perriék, amitől majdnem leesek, szerencsére egy kis pöcökbe megtudom támasztani a lábamat, ez menekít meg.
 Akik bejöttek a szájukra csaphattak volna, hiszen annyi csúnya dolgot összehoztak, hogy szégyen lenne újra megismételni, de egy ember kivételes volt, Perrie, ő csak sikítozót. Szívem csak egyre jobban zakatol és a tenyereim is csúszóssá válnak a hirtelen jött izgalomtól.
 - Olívia te mégis mit csinálsz? - hangjában fellehet ismerni az idegességet, pánikot, félelmet, aggodalmat és egy kis haragot is.
 Visszatekintek rá, mikor megint mindkét kezemmel erősen kapaszkodom. Niall, Perrie, Zayn, Liam, Louis, Jade, Jessy és Leigh-Anne is ott állnak a szobámban, de röviden mindenki aki épp ebben a házban tartózkodik. Rájuk mosolyogok, majd válaszolok arra a kérdésre ami mindenkit érdekel.
 - Pisilni megyek! - ugyan úgy vigyorgok rájuk, mint Harryre is.
 - Most azonnal gyere le! - kiabál rám Niall. Megijedek tőle, még sose láttam ilyen mérgesnek, igazán mérgesnek.
 - Csak akkor ha kiengedtek minket. - makacsolom meg magamat és alkudozni kezdek.
 - Nem! - vágtója rá Perrie.
 - Akkor...- hatásszünetben várom reakciójukat. Szinte már előre esnek, hogy válaszomat meghallhassák. - sziasztok! – engedem hangomat szabadon és megfordulva újra a hátamat mutatom.
 Gyorsan elterveztem az útvonalamat, majd mikor elindulnék, két erős kéz karolja át a törzsemet. Megijeszt és ez testem remegéséből ő is kivehette.
 - Nem engedlek! – dörmögi a fülembe, majd behúz engem a halálom széléről, letesz az asztalra, de szorítását nem lazítja, mintha még itt is öngyilkos lehetnék, és attól óvna. – Kiengedtek minket és több ilyen nem fordul elő. –ezt már nem nekem mondja, Perrie-kel tárgyal. A lány farkasszemet nézz vele, hosszasan gondolkodik, majd nagy sóhajt kieresztve bólint egyet, ami egyenlő a szabadságunkkal is. Harry kezét leszedem magamról és leugorva az íróasztalomról, rohanni kezdek ki a szobából, majd le a lépcsőn.
 - Enyém a lenti WC! – üvöltöm, de már szinte az illemhelyen ülök. Majdhogy nem literektől szabadulok meg, mikor már ott csücsülök és perceken keresztül kisem mozdulok a kis négyzet alakú helységből. Amikor végre kipisilem magamat, kézmosás után, már a hűtő előtt találom jómagam és szendvicsnek való után kutatva, ürítem ki a fehér doboz tartalmát. Ekkor már Harry is ott van, korzettemet ott tartja. Rámosolygok, aztán a kajákat lerakva, rám adja műanyag páncélomat. Ő is mosolyog, én is mosolygok, mint régen a nagy kalamajka előtt. Nem felejtette el, amit Feri bácsi tanított neki, ugyan olyan ügyesen csatolja be a fűzőm csatjait. Térdén támaszkodva áll fel, végig szemeimbe nézve, mitől pirosságom csak erősebb lesz.
 - Segítsek? – mutat a hideg élelmekre.
 Mosolyogva bólintok, majd közös erővel mindkettőnk számára szendvicseket kezdünk készíteni. Eleinte csendben dolgozunk, majd újra előkerülnek a hülyeségek és szivatások. Harry arca vajas, míg az enyém sajtkrémes, szemeim előtt uborka és mint valami zombi, mászkálok körbe-körbe. Valaki elkap és szemeim elől is eltűnik az uborka. Kinyitom a szemeimet és a vajas srácot pillantom meg. Álkapcsa fel-le mozog, fogai alatt valami ropog, valószínűleg ő tüntette el az uborka karikákat szemeim elől. Nevetek és épp megölelném, mikor hatalmas csattanást hallok hátam mögül. Gyorsan megfordulok ijedtemben, de mikor látom, hogy Perrie és Niall az, visszapördülök Harry felé és a majonézes tubust megfogva fejére nyomok egy csíkot. Hangosan nevetek, miközben a Göndörke rám akarja keni. Játékunk közepette a két szőkétől újabb csattanást hallok, majd ez a mondat surran a fülembe:
„Megcsináltunk!”

2014. március 23., vasárnap

38.rész



 Hello everybody!:D

Na, gyors voltam? Szerintem igen, de ezt ti döntsétek el. A következő részek ilyen gyorsan fognak valószínűleg érkezni, mert ezekhez tudom, hogy miket kell írni, de hogy jövő héten mi lesz a suliban azt nem tudom, így majd meglátjuk a folytatás érkezését. Köszönöm azt a kevés hozzászólást ami érkezett az előző részhez, remélem ehhez több érkezik, mivel kicsikét izgalmasabb lett. Ígérem, hogy a következő rész tetszeni fog nektek!;D Itt is lenne a folytatást.
Jó olvasást,

Rose King

 Vele voltam. Boldogok voltunk. A problémák? Elvesztek…
 Mosolyogva ébredek fel, hisz kellemes emlékképek játszódnak fejemben. Ketten vagyunk, egymás társaságát élvezzük, miközben kezünk szorosan összekulcsolva libben előre hátra. A boldogságban szállunk, szerelmünk leírhatatlanul erős, nincs mi szét szakítson minket. De minden jónak van valami rossz vége, ennek a reggeli boldogságnak is volt, mikor rájöttem, hogy ez csak mind álom volt. Kedvem azonnal lelankad, és jobb oldalamra fordulok a takaró alá bújva. Olyan rossz a valóságban élni problémákkal megfűszerezve, miért nem olyan a valóság, mint az álmomban, melyben éjszaka pihentem meg?! „Ó, és ma lesz valami közös kis program, amiben lelkesen részt kell vennem!” - ébred bennem a felismerés, mi szerint ma sem úszom meg, hogy elkerülhessem a fiút. „Talán el kellene hitetnem velük, hogy ma nem érzem magamat fényesen, menjenek el nélkülem!” – támad egy remek ötletem.

***
 Dupla fájdalom, remek! Tervem - melytől rettenetesen féltem, hogy elcseszem – tökéletesen bevált a nap közepére. A havonta megjelenő akció az alhasamban sikeresen mára tervezte az öt napig tartó szenvedésemet, de olyan erővel, hogy megmozdulni alig tudtam helyzetemben.
 És mi a másik fájdalom mi kínoz engem? Egyet tippelhettek! Harry, hisz ki más lenne? Tőle szenvedek már egy jó ideje és most még ennek tetejében a menzeszemnek is most kellet megjönnie. Szerencsére napra pontosan jött, de hogy ennyire kiüssön engem, hogy a srácok cipeltek fel – kivételesen most saját ágyikómba -, hogy ott szenvedjek.
 Itt fekszem a szobámban, fal felé fordulva, mint egy kis gombóc, alhasam rettenetesen görcsöl és ezen se a pozícióm, se a forró vizes palack sem segít, melyet a hasamhoz szorítok. Égeti a bőrömet a forró műanyag a fájdalom nem múlik el, ugyan úgy ahogy Harry miatt szenvedek végtelen hosszú ideje. Anya néha bejön hozzám teával kínálgat engem, vagy finom étellel, kedveskedik nekem, kedvességét egyszer-kétszer elfogadom és magamba erőltettek valamennyi falatot. Mikor ilyenkor felülök fekvő helyzetemből látom, hogy anya nem egyedül érkezik hozzám. Niall és Perrie közvetlen az ágyam mellet, míg az ajtóban a lányok és néha Zayn, Louis illetve Liam-t véltem felfedezni. A mosdóba kénytelen vagyok kimenni, általában egyedül próbálkozom meg evvel, de mielőtt összeesnék a szenvedésem közepette a többiek segítenek nekem eltámogatni az illemhelyre. Ilyenkor hihetetlen gáznak érzem magamat és azt kívánom bárcsak arra a közös programra mentem volna el és nem itthon görcsölnék! Természetesen anya is és a lányok is nyomják belém az ilyen, olyan görcsoldókat, de ezek csak mindig egy kicsit segítenek rajtam. Perrieék még avval is kedveskedtek, hogy összefirkálták a fehér korzettemet, míg az a szobában pihent. Az első két napot valahogy így tölthettem el egy kis alvás szünetekkel, míg a harmadik napon – hétfőn - anya szerencsére megengedte, hogy itthon fekhessek, mivel semmihez sem volt a hétvégén erőm. Valamivel jobban érzem magamat, egyedül is eljutok a WC-hez és már az étvágyam is megérkezett.
 Reggel kilenc órakor lent meglátogatom a konyhát, ahol mindenki ujjongva fogad, hogy visszatértem. Anya is épp ott van, megölel, bele puszil a hajamba, és bele suttogja a fülembe, hogy üljek az asztalhoz, majd ő hozza a reggelimet. Teszek kérésének és leülök a többiekhez az asztalhoz. Niall a vállamba bokszolva fogad az asztalnál, mivel a baloldalára ültem a fiúnak a szokásos helyemre. Anya hamarosan hozta is a nap első falatjait, de ő utána sietett a fürdőbe is elkészülni a mai munkára. Szerencsére ma tízre megy, így még láttam reggel. Fél órával később én is a fürdőben voltam. Fogat, hajat és persze magamat is megmostam, végre úgy éreztem valaki vagyok nem csak egy rongy. Ezekkel elkészülve a tanulásnak álltam neki, ami fél óránál nem is tartott tovább, mivel Niall sikeresen kirángatott az udvarra focizni. Persze én mondtam neki, hogy a foci és én az két külön világ, főleg így hogy még nem teljesen vagyok jól, de ő erősködött, hogy akkor is menjek. Ebédig rugdostuk a labdát, már mint inkább csak Niall és Louis, én mindig mellé céloztam, mint Harry, bár ő többször eltalálta a bőrt, de mégis az ellentétes irányba rúgta, mint ahova azt kellet volna. Perrie felcsendülő hangja mentet meg a szenvedéstől:
 - Ebéd! – csilingelt a hangja.
 - Ó, végre! – ujjongok, miközben az ég felé emelem a tekintetemet, térdre rogyok és így hálálom meg az égnek, hogy megszabadulok ettől a hülye sporttól. A többiek csak nevetnek rajtam, míg én újra álló helyezettbe kerülök, és be nem érünk a házba. Kézmosás után már asztalnál is ülünk – miután én is levettem a konyhában a fűzőmet - és a finom falatokért könyörgünk, hisz az illatok mik a falak között szállingóznak isteni finomak és étvágygerjesztőek. Kicsit várva, de megkapjuk a számomra ismeretlen ebédet. Kicsit ódzkodva, de megkóstolom az elém helyezett élelmet, melyet szétrágva egy kicsit pikáns ízek világa kezd keveredni a számban.
 - Hm, ez valami fenségesen mennyei lett! – tör fel belőlem sóhajszerűen a mondat, miközben még mindig a finom falattal játszok a számban.
 - Hát, a ’Little Mix’ specialitását sosem rontjuk el! – fogadja el a dicséretet Jade.
 Az elénk tett mennyiséget hamar elfogyasztjuk és kivétel nélkül mind kérünk belőle repetát. Ebéd után szétszéledünk a lakásban. Én Niall-lel és Louis-val maradok a kertben, de egy idő után Jade és Leigh-Anne-nel helyet cserélnek és velük kezdek el társalogni. Csajos dolgokról kezdünk fecsegni, reklamálunk egymás panaszáról és persze poénokkal látjuk el egymást legfőbb képen Jade-től. Épp Leigh-Anne fecsegi a gondjait, mikor Niall visszatér hozzánk.
 - Héj Oli! Neked nem kellene tanulnod? – borzolja össze a frissen mosott hajamat.
 - Te nem hagytál délelőtt! – rázom a mutató ujjamat, miközben az ég felé tartom.
 - De most már tanulnod kéne. – próbál megszakítani a mókától.
 - Csak kellene! – makacsolom meg magamat.
 - Oli! – hónaljamnál fogva húzz fel. – Héj és a korzett hol maradt? – meglepődve fordít magával szembe.
 - A konyhába tettem le ebéd előtt, ott kell lennie. – mutogatok a helyiség felé.
 - Ott nincsen. –tagadja az állításomat.
 - De ott kell lennie. Emlékszem, hogy ebéd előtt levettem és letettem oda a földre. – mutogatom el a cselekvést.
 - Most jöttem el a konyhán keresztül és ott nem volt a gerincmerevítőd. – magabiztosan állítja a saját igazát.
 - Ezt nem hiszem el, szerintem csak vak vagy! – teszem keresztbe kezeimet mellkasom előtt.
 - Hát akkor gyere és nézd meg. – enged előre a konyha felé, mire én sebesen megindulok a konyhába fűzőmet keresve, amit nem találtam a helyén. Csodálkoztam rajta, de tisztán emlékeztem, ahogy lehelyezem a földre és asztalhoz ülök. – Én mondtam, hogy nincs itt. – győzelem ittasan nézz le rám.
 - Hova tetted? – nézzek rá unottan, hisz nem akarom a bolond játékát játszani, inkább rendezzük le gyorsan és egyszerűen.
 - Én sehova. – védi a szűrét és kezeit maga elé helyezi jelezve, hogy nem ő volt.
 - Sziasztok, mit kerestek? – jött Jesy a konyhába kezében a pohárral, gondolom a száraz torkát akarja benedvesíteni.
 - Olívia korzettjét. – félvállról válaszol neki Niall.
 - Ó, én azt a szobádban láttam. Most jöttem le onnan. – tölti a poharát általuk elkészített limonádéval.
 - Azt meg hogy? – ráncolom homlokomat, miközben gondolkodni kezdek, hogy hogyan kerülhetett az egy emelettel följebb.
 - Én azt nem tudom, nem én hordom. – emeli föl a vállát Jesy, majd bele iszik a jéghideg limonádéjába, melyet a víz párás pohár széléből állapítom meg. Niall-lel furán összenéznek, mire a homlokomon a ráncok mélyebbek lesznek, ezek ketten valamit kiterveltek!
 - Na jó én inkább megyek és fölveszem a páncélomat és utána siettek vissza a lányokhoz. – hangomban meghallatszik a gyanú, de nem is törődök azzal, hogy ne hallják meg, legalább tudják, hogy sejteni kezdtem valamit a kis tervükből. Épp a lábaimat szedném mikor Niall állít meg.
 - Héj! Utána tanulni mész. – parancsol rám.
 - Nem! – fordulok ismét felé.
 - Úgy látom mennem kell, hogy ott maradj a szobádban és neki állj a tanulásnak. – ahogy fel fogom szavainak jelentését rohanni kezdek föl felé, gyorsan a szobámba érek, de mire kilépnék az ajtón az becsukódik előttem és a zár kattanását hallom meg.
 - Niall! – dörömbölni kezdek a bezárt ajtón. – Most miért kellet bezárni, így még nem biztos, hogy tanulni fogok. – üvöltök ki hozzá, de ő erre nem válaszol. Feladva a helyezetett megfordulok a szobám belseje felé és mikor a földről felnézzek egy mellkas áll előttem. Fejemet még jobban hátra döntöm, hogy lássam kivel zártak össze és mikor meglátom a zöld íriszeket valahogy minden leesik nekem.

2014. március 17., hétfő

37.rész

Happy St. Patrick's day everyone!!


Sziasztok!:DD

 Háhá, újra itt vagyok! Mi újság van veletek? Rég írtam már bejegyzést ide.:( Na, de itt van az új rész, remélem mindenkinek tetszeni fog! Annyit elárulok, hogy hamarosan (!!) jön egy olyan rész melyet már nagyon-nagyon vártok egy ideje..;) Lehet észre fogjátok venni, de rész vége kicsit döcögősen ment és a helyes írást sem néztem át nektek, de remélem azért nem lesz annyira zavaró. Köszönöm a feliratkozókat, a hozzászólásokat és minden mást amivel engem csak támogattok! Jó olvasást,
Rose King




- Sajnálom. – súgta a fülembe egyre nyugodtabb hangjával. Ölelését viszonoztam, de még mindig egy kicsit haragudtam rá azért mert ígéretét nem tartotta be.

 Kibújtam öleléséből, majd kicsit hátra bólintva a fejemet, hogy szemébe nézzek figyeltem fel rá.
 - Miért nem te jöttél értem? – gondoltam, ha már ő is ’letámadott’ én is használom a technikáját.
 Tekintetét mögém emelte, majd egy kicsi sóhajt kiengedve újra engem nézett. Picit még zaklatott volt, melyet az arc izmai árulták el.
 - Majd elmondom, rendben? – „szóval Harry volt.” vontam le következtetés képen. Válaszul csak egy kicsit bólintok, de figyelmes pillantást is teszek felé, hogy még véletlenül se felejtse el az ígéretét. Niall aggódva pillant rám, mintha félne megmondani, hogy Harry kényszerítette bele ebbe, de mivel láthatólag ez történt, így nem fogok ráharagudni, hiszen ismerem Niallt, eléggé egy befolyásolható ember. Miután Niall-lel levívtuk a néma kommunikációnkat és az ebédlőben is kajával megkínáltak a pocakos fiúval kettesben maradunk a konyhában. A tanulásra fogtuk a többiek kiszorítását, de szerintem szó nélkül is kimentek volna bármi féle füllentés nélkül is, hiszen Niall sosem volt híres a kiváló tanulói szorgalmáért. Végül miután kipakoltam a tanulni valóimat összefont ujjakkal az asztalra támaszkodva néztem a kék szemű fiúra.
 - Na? – sürgettem, hogy megkaphassam az eddig elhalasztott válaszát kérdésemre.
 - Mi, na? – kérdez vissza és szemembe nem nézve rakosgatni kezdi könyveimet, mintha tudná, hogy mi mit rejt.
 - Miért nem te jöttél értem a suliba? – ismételtem önmagamat. – Hiszen megígérted tegnap. – még emlékeztettem a be nem tartott ígéretére is.
 - Hát…- törni kezdi szőke kis fejét válaszán, amit igazán egyszerűen is kiköphetne elém. – Tudod Harry…– félve ejtette ki a nevét és pislogni is kezd rám. – Harry kért meg rá, hogy beszélni tudjon veled. – halkult el hangja a mondat végére. Sejtettem. Ki más miatt történt ez a mai galiba, ha nem Harry lenne az. Már rá gondolva ajkaim bizseregni kezdenek és a vágyakozó érzés az elrejtett mélységről újra elkezd előjönni bennem, az érzés csak egyre erősödik, de megtartoztatva próbálok újra a tanulásra koncentrálni.
 - Oké. – fordulok a sok könyv, füzet felé. – Matek, kezdjünk a matekkal! – magam elé helyezem a tankönyvet illetve a füzetet is, majd a házi feladat oldalán széthajtom a könyvet és az első üres oldalon pedig a füzetemet nyitom ketté. Niall furcsállva nézi reakciómat kijelentésére, de végül picit megrázva a fejét, szemeit összehúzva koncentrálni kezd a könyv megfelelő oldalára. A házit végül nehezen, de megoldottuk együtt, közös erővel, de még így is volt mit elsunnyogtam előle, hiszen tudtam lassan visszatérnek Európa nyugati részére.

***

  4 nappal később, délután 13:40
 - Rendben gyerekek mehetek, de halkan, nehogy az igazgató megtudja, hogy hamarabb elmentettek! – engedett el minket az angol tanárunk, mint ahogy azt általában szokta.
 - Jó hétvégét! – köszönünk el barátnőimmel és csoporttársaimmal, majd az ajtón kilépve indulunk a kijárat felé. Az udvaron keresztül vágjuk le kifelé vezető utunkat, hisz ha az iskolában közlekednénk az tovább tartana és mivel tegnap leszakadt a kisvárosunk felett az ég, mára már pedig hétágra süt a nap, így kihasználjuk a tavasz által nyújtott kellemes időjárást. Egy-egy ablakból a többi osztálytársam figyel, köztük April is, kinek még a tanárra kellene figyelnie. Felvágva integetni kezdünk nekik, de közülük páran kézfejüket felénk mutatva a leghosszabb ujjukat kinyújtva hagyva, egyszerűen bemutatnak nekünk, majd megsértődve visszahúzzák a sötétítő függönyt. Erre mi csak nevetve haladunk tovább, újra az iskola falai között, majd onnan véglegesen kilépve erre a hétre kijutunk az intézet rabságából. A gondolat, hogy ismét az utcán vagyok, kicsit megrettent. Aggódva nézzek körül, keresem az ellenségemet, de szét pillantva rájövök, hogy nincs miért féljek, hiszen a ’félelmetes’ papparazzi ki pár nappal ez előtt lencsevégre kapott engem, nincs az épület közelében. Szerencsére Paul mindent elintézte, semmilyen kép ne került elő a kellemetlen incidensről. Még Niall képétől sem lettem világsztár, csak pár directionerrel lett több követőm. A rajongói oldalakon nem ment hírré származásom, tartózkodásom, így istennek hála megúsztam az egészet, bár a suliban volt, aki megtalált és megkérdezte, hogy honnan ismerem a híres nevezetes Niall Horant, a jövendőbeli férjüket. Válaszul csak annyit feleltem, hogy kint voltam a hétvégén Londonban és ott találkoztam vele, majd később egy kávézóba tértünk be. Hihetetlen történetemet elhitték, de fogalmam sincs, hogy miért, hiszen ennél hülyébb választ adni nem tudtam volna nekik.
 Azonban lehet, hogy a papparazzi nincs itt, de az ismerős fekete hatalmas kocsi az iskola előtt foglalja a parkolót. Agyam gondolkozásba kezd. „Mit is ígértek a srácok?” – merül fel bennem a kérdés. De hiába töröm a fejemet, mint Micimackó a választ nem kapom meg saját kérdésemre. Természetesen beszéltem velük mindennap, de a kutya sem figyelt rájuk, túlfáradt voltam, illetve Harry mindig ott volt a web kamerás beszélgetés idején.
 - Nem érted jöttek? – kérdezi az egyik osztálytársam a fekete autó felé pillantva.
 - De lehet. – nézek arra amerre ő is az előbb, hiszen az autót csak oldalról láttam, ezért nem voltam benne biztos, hogy miattam állt volna itt az autó, de zsebemben a rezgés mindent elárult. Megérkezett az SMS, hogy itt vannak értem. – Sőt biztos. – húztam ki a zsebemből a telefont, majd megnézve a feladót be biztosult az állításom. – Na, akkor én megyek. Sziasztok! – ölelem át őket egyszerre, majd a fekete autó felé indulok meg.
 A kilincshez nyúlva kitárom sötét színű ajtaját az autónak, de még mielőtt beülhettem volna orromba bekúszott egy fenséges illat. „NE!” Döbbenek le, de a volánnál nem az illat tulajdonosa ül, akkor pedig hol… Beszállok félig az autóba és a hátsó ülésre pillantva meglátom a híres fiú banda legfiatalabb tagját, Harryt. Sunyin mosolyog, mitől még jobban ideges leszek. Niallre kapom a fejemet és ideges, de mégis kérdő szempárommal teszem fel neki a következő kérdésemet:
 - Ő meg mit keress itt? – indulatosan ejtem ki a szavakat, de hangommal nem csapok nagy hangzavart. – Már megint az ő ötlete volt, igaz? – mivel választ nem kaptam az elszégyellt szőke fiútól, következtetni kezdtem. Most sem kaptam választ csalódott Nialltől, így már azon voltam, hogy megint a gyaloglást választom. Ki akartam lépni az autóból, de a szöszi fiú megakadályozott ebben, megfogta a bal csuklóm felett a kezemet. Először kezünk találkozására, majd a tulajdonosának a szemébe néztem egyre idegesebben.
 - Ne játszd el még egyszer! – ejtette ki a szavakat lassan, de magabiztosan és mégis megnyugtatóan. Szemei állták bosszús tekintettemet, és lélegzet visszafojtva ültem be végül az autó anyós ülésére. Becsuktam az ajtót, majd meghallva a kattanást a tudatomig jutott, hogy alkalmazták a gyerek zár rendszert. Idegesen fújtam ki az eddig tüdőmben pihent levegőt, majd kifelé fordulva az ablak felé vártam meg míg haza érkezünk.

***

 Otthon fönt a szobámban dúlva-fúva mérgelődtem Niall tettén. Megint átvert engem, de hiszen megígérte, hogy többé nem teszi ezt, ráadásul még a kocsiból is alig akartak kiengedni. Hihetetlen, hogy megint miatta veszekszünk, megint minden az ő hibája és pont mikor megérkeznek, pont akkor kell veszekednünk. Igaz hiányzik minden érintése, csókjának íze és természetesen közelsége, Ő maga teljes egészében hiányzik nekem. Felejtés. Mindig is utáltam felejteni, hiszen ez számomra sosem sikerült, főleg így, hogy szinte minden hétvégén láthatom őt. Vele vagyok egy fedél alatt, de nem érek hozzá, csak néha nézzek rá… Fogalmam sincs, hogy bírtam ki idáig.
 Kopogás tör ki engem gondolataim rabságai közül, de választ nem adok rá, hiszen mindenki tudja, hogy itt vagyok bent. A történelemkönyvem tartalmából sem bújok ki, inkább ráfokuszálva a figyelmemet próbálok benne egyre jobban elmélyülni, de ahogy éreztem is az illető benyitott a szobám birodalmába.
 - Bejöhetek? – dugja be a fejét Liam. Felé fordulok gurulós székemmel, majd bólintva jelzem, hogy bejöhet. Szélesebbre nyitva az ajtót belép, de azt csak behajtja maga után, nem csukja be rendesen. Remélem gyors lesz, bár rá nem kellene haragudnom, ő nem tett velem semmi rosszat sem. – Nem jössz velem futni? Mozogni van kedvem. – meglep kérdésével, de örömmel megyek vele, hiszen futás közben a legjobb gondolkodni, illetve elterelni a figyelmemet a problémáimról.
 - Mindjárt megyek, csak átöltözöm. – kedvesen válaszolok, mire ő mosolyogva kilép és rám csukja az ajtót.
 Szekrényhez lépek, majd a pólók közül választva, illetve a futónadrágomat kivéve átöltözök, felveszem a páncélomat, rá a takaró pólómat és lemegyek a futó társamhoz. Harryt a lent lévők között nem találom szerencsére, és hogy a találkozást biztos elkerüljem, gyorsan cipőt húzok és már a teraszunkon várom a futó bajnokot. Liam kicsit tötyörészve, de összekészülődik és már futásra készek vagyunk, így a kapuból elindulva már egyből futni kezdünk. Hamar elkezdek lihegni a fűző szorítása miatt, ezért próbálok figyelni az egyenletes légzésre, mely nagyobb nehézségek árán, de sikerül rendeznem. Egymás társaságát kihasználva mesélni kezdünk a másiknak. Én meséltem az unalmas sulis napjaimról meg a hamarosan elérkező szülinapomról, illetve a ballagásról. Igaz a szülinapom csak másfél hónap múlva lesz a ballagás meg még az után egy hónappal, de én már akkor is be vagyok zsongva, hiszen nyolc év nem kis idő, vágyok valami újra, a változásra! Liam rákérdezett az időpontokra, de ebből csak a szülinapomat tudtam megmondani pontosan, a ballagásomat nem tudtam fejből. Aztán David Beckham-re hasonlító barátom is mesélt izgalmas, de mégis fárasztó életéről. Mondta, hogy Danielle most nem jönnek ki annyira jól és fél, hogy elveszíti, illetve a koncertekről és szinte minden percéről csak mesélt és mesélt nekem a srác. Még arról is panaszkodott, hogy az esetek többségében mindig kisebb nadrágot adnak rá, de végül mindig neki lesz igaza nem pedig a stylest-nak. Ezen nevetnem kellet – már amennyire lehetett futás közben. A mesélések végére már otthon is találtuk magunkat egy hatalmas dupla tó kör után. Mind a ketten rögtön meg akartunk szabadulni az izzadt ruháinktól és ez majdnem így is lett, csak nem a lakásban történt meg, hanem a kertben locsoltak le minket a többiek miből nagy vízi csata lett. A pólóm csak lógót rólam, meg persze a fűzőm érdekes alakja tökéletesen kirajzolódot, a nadrágomat is úgy éreztem, hogy kinyúlt – szerintem a fenekemen lógott -, de ezeknek a súlya hirtelen meg is duplázódott a nagy víztömegtől. A korzettemet végül levettem és a teraszunkra tettem. A késő délutáni mókánkba mindenki benne volt, akár akarta, akár nem, mindenki vizes lett. Ő is ott volt és meg is talált engem, úgy hogy felém rohanva nekem futott, majd a csúszós, saras, nedves földet végig szántottuk. Mérges lettem rá, jobban, mint suli után és mivel szavakkal nem tudtam volna kifejezni dühömet a mocsaras földből kivéve egy ’kisebb’ adagot az arcára kentem az egészet. Végig húztam az egész tenyeremet rajta újabb és újabb adagokkal. Egyáltalán nem sajnáltam, hiszen miért is tettem volna? Élveztem, hogy végre kiadhatom magamból az Ő miatta történő szenvedésemet, de az csak jobbá tette a helyzetet, hogy ezt pont rajta tehetem meg. Kezeivel egyből kapálózni kezdett, hirtelen eldönteni se tudta, hogy az arcáról törölje le a koszt, vagy az én kezeimet fogja le. A bal kezemet el tudta kapni, de még mindig ott volt a jobb karom, ami aktívan dobálta rá az újabb sár darabokat. Természetesen a bal kezemről sem mondtam le, nehezen, de kiráncigáltam keze rabságából és újra két kézzel élvezhettem kínzását. Most már a haját sem hagytam nyugodni, a feje tetejére is pakoltam az adagokat. Mikor már azon voltam, hogy ott hagyjam Őt egy utolsó nagy adaggal elkapta a derekamat és hátra dőlve magára rántott engem, majd valahogyan én kerültem alulra. Szemeimet végig csukva tartottam tette alatt, végül mikor nyugalmat éreztem óvatosan nyitottam ki azokat. Harry két markában sárgolyókat tartott és ördögien mosolygott le rám – mosolya saras arcáról most még inkább virítóbb volt, mint máskor -, most ő élvezte a helyzetet. Karjai megindultak arcom irányába, de gyorsan cselekedve lefogtam azokat csuklója felett. Sár darabok még így is eltaláltak, hiszen Harry egyszerű mozdulattal rám hajigálta azokat, szemeimet összeszorítva védtem a sár daraboktól. Mire kinyitottam a szememet már ülőhelyzetben voltam Harryvel szemben. Közelsége nyugtató volt számomra, de belül az agyam csak egyre idegesebb lett, mostanra már csak egy kicsit befolyásoló ereje lett, hamarosan veszíteni fog úgy érzem. Zöld szemei megbabonáznak és eléri vele, hogy kezeim szorításai annyira ellazuljanak, hogy tenyereit összekulcsolja az enyémekkel, homlokát az enyémnek dönti, leheletét érzem koszos arcomon.
 - Ugye most már mindent visszakaptam? Minden gyötrődést, mit neked okoztam. – suttogja szinte már farkas éhes ajkaimra, de a szavak torkomon ragadnak, gondolkodni képtelen vagyok hirtelen jött közelségében. A göndör hajú fiú eltávolodik, de a szemkontaktust nem szakította meg, míg tisztes távolságba nem került. Tekinteték elkapja hátam mögé és mire visszakapná, már újra a földön vagyok Harry teste alatt. Védelmezően borul rám, mintha valamitől óvni akarna. Nagy nevetés tör ki körülöttünk Harry is felegyenesedik rólam. Haja csurom vizes és Zayn kezében lévő vödör alapján ki tudom következtetni, hogy minket akart lelocsolni, de Ő megmentett az újabb vízözöntől.
 Mivel a nap lemenőben van és mindenki egyre jobban kezd lehűlni, bemegyünk a nagy házba, majd egyesével a fürdőbe megyünk, szerencse, hogy még kettő van belőle. Mivel én lettem Harryvel a legmocskosabb, így mi foglaljuk el elsőnek a fürdőket. Sietve zuhanyzók, de mikor a forró víz éri a testemet kihasználom egy-két percig a kellemesen érzést, ahogy égeti a bőrömet, de a többiekre gondolva elzárom a csapot és gyorsan megtörölközve, felöltözve szabad helyet hagyok a következő delikvensnek. Az este további részében egyedül tanultam, nem akartam Harryvel újra találkozni. Haragudni akartam rá, de nem ment, felkavart bennem újra mindent!

2014. március 2., vasárnap

"Szabira megyek egy kicsit"

Kedves Olvasóim, ide látogatók, kedves Bloggerinák!
Mint a címből is kiderül, egy ideig nem fogok élet jelent adni magamról, mert a magánéletem romokban hever. Roncs vagyok belülről és lehet kívülről is. Nem akarok most pocsék munkákat kitenni/megosztani, egyszerűen nem akarom elrontani! Nem akarom, hogy még ennél is rosszabb legyen az életem, mint ami most van. Fel kell dolgozzak egy-két dolgot a napokban, hetekben és akár hónapokban is, ezt sajnos nem lehet előre tudni. Nem akarok itt senki előtt drámázni, nem akarom, hogy sajnáljatok, de most élem át először ezt a borzalmat, így arra kérlek titeket ne kérdezzetek erről engem. Lehet majd megtudjátok mi most a bajom egy novella által, lehet majd evvel fogok túllépni az egészen, de ezt még nem tudom, addig nem tudom amíg ennek nem lesz vége...
Sajnálom, de bizonytalan ideig Rose szabadságra tér!
Szeretem a blogot, így nem fogom bezárni, szeretem az írás, így nem fogom abbahagyni!<3
Kérlek titeket fogadjátok el, hogy most ez van! Ígérem visszafogok térni, hisze ez a blog ÉN VAGYOK, nem akarom törölni, meg semmi csak egy kicsit pihennek és hamarosan vissza is térek!
Rose King
Ui.: "Mikor azt hiszed minden rendben van, mikor úgy érzed tökéletes az életed, na akkor fogsz a padlón csattani!"

2014. február 26., szerda

Help me, please! /again/

Sziasztok!:)
Először is köszönöm a díjakat, de idő hiány miatt egy ideig biztos, hogy nem fogom tudni kitölteni őket!
Na ami most fontos, hogy újra a segítségeteket kérném 2 dologban is! Arra kérnélek titeket, hogy ITT A 9.b VIDEÓját lájkoljátok. Ez az osztály videónk, nem szerepelek benne, de ha nyernénk akkor nagyon hálás lennék nektek. A másik lájkolni való pedig EZ. Zoe Samantha Goldenwin kért meg rá még facebook-on, hogy segítsek neki és osztályának nyerni. Gondoltam itt is megosztom, mivel cserébe én valamit én is kaptam, de ez titok!
Mára csak ennyi lettem volna, köszönjük előre is a segítségeket,

Rose King

2014. február 23., vasárnap

Díj+díj

Sziasztok!:DD
Happy van gyerekek!:DD Indultam egy versenyen ahol 2db díjat is nyertem!:DDDDDD Az egyik a legszebb fejléc, a másik pedig egy különdíjas kategória. Gondoltam megosztom veletek, de a "Díjak" oldalon is megtalálhatjátok a két oklevelet.;)

Rose King

http://directionervagyokvoltamleszek.blogspot.sk/

http://directionervagyokvoltamleszek.blogspot.sk/

2014. február 22., szombat

36.rész



Hellobello!:3
 Az új rész megérkezett!:D Bár nekem annyira nem tetszik, nem vagyok vele megelégedve, de remélem számotokra ez majd nem tűnik fel. A mai napon egy új design-t is készítettem a blogra, ami remélem elnyeri a tetszéseteket. Itt (Katt!) ezen az oldalon blog, illetve fejlécversenyt indítottunk Aprillel akivel várjuk az újabb és újabb jelentkezőket!:D A hetekben megkaptam az új fűzőmet, amit oldalt a régi helyén meg is találhatjátok, kérlek írjátok le, hogy szerintetek milyen lett. Illetve a következő résszel is megpróbálok sietni, amennyire csak lehet. Azt hiszem ennyit akartam közölni így az elején nektek!:)
Jó olvasást és további sok sikert kíván nektek a sulihoz,

Rose King


 Fejemben össze-visszacikázó gondolatok suhantak át. Mindenhol Ő van, akár mire gondolok, Ő jut róla eszembe és testem csak egyre jobban vágyik, szinte már mágnesként vonzódik hozzá. Mikor még nem ismertem sosem gondoltam volna, hogy ilyen nagy kötelék húzna felé, hogy egyszer majd miatta fogok ennyire szenvedni. Persze mikor új barátnője volt sárgultam az irigységtől, de elfogadtam, hogy nekem úgy sem lenne nála esélyem, hisz még nem is ismert, de mikor találkoztunk, már akkor volt valami erő, egy ember feletti erő mi hozzá kötött, csak akkor még nem volt ilyen hatalmas, mint most.
 Gyomrom összeszorult, ahogy erre gondoltam, hisz aznap már tönkre ment az életem, mikor a koncertre elmentem. Meg ismertem őket és most miattuk szenvedek, hisz kinek mesélhetném el mind ezeket? Mondjam a barátaimnak, hogy „Hé, képzeljétek, Harry kavart velem, de aztán összejött Taylorral és most gyűlölöm, mert játszadozott az érzéseimmel. Ja meg amúgy Perrie-k csak próbálkoznak és próbálkoznak, hogy újra kibéküljünk, például azzal, hogy csókolóznunk kellet!”. Nem is tudom, ha ilyeneket mondanék nekik csak egy őrült rajongónak néznének és kiröhögnének, vagy szimplán elküldenének szakorvoshoz.
 Amennyire csak tudtam a műanyag páncélomban összehúzódtam egy gombóccá. A takaró alá bújva próbáltam elhitetni magammal, hogy ez csak egy szimpla ijesztően hosszú rém álom, ami már másfél hónapja tart. Nem, ez nem lehet a valóság, hisz miért lennénk mi barátok, ismerősök? Mondhatni egy átlagos lány vagyok a szürke hétköznapokból, ki elszeretne tűnni a nagy tömeg elöl. Idén kerestem magamnak új iskolát, és amit úgy éreztem tökéletes lesz számomra, oda már föl is vettek engem az ideiglenes ranglistán. Szerencsére most nem kell izguljak hónapokon keresztül, hogy álmaim iskolájába bekerülhessek.
 Egy simítást éreztem meg a karomon, amitől szívem majdnem átszakította a mellkasomat. Hirtelen kaptam a fejem, az ijesztgetőm felé, de mikor megláttam arcát szerencsére elkapott a nyugalom, bár gyors lélegzetem nem ezt árulhatta el számára.
 - Pszt! Nyugi, csak én vagyok. – simogatta tovább a felkaromat és nyugtatóan nézett a szemeimbe.
 Mikor lélegzetvételem a helyére állt felültem és az ágy szélének dőlve néztem a szemébe, ahol úgy éreztem, hogy a nyugalom világa bújt meg.
 - Azt hittük még tanulsz. – törte meg a levegőben a csendet. – Csak szólni akartam, hogy kész a vacsora. – váltott gyorsan témát, miután látta rajtam, hogy csak rosszkedvet csinált számomra a tanulás szó hallatára.
 - Most annyira nem vagyok éhes. – ráztam meg egy kicsit a fejem jobbra, balra és mikor abbahagytam a hasam egy hatalmasat felmordult.
 - Pontosabban vele nem akarsz találkozni. – mondta ki az igazságot, ami ezek szerint ennyire látható volt rajtam. Most fel-és lebólintottam a fejemmel és a tekintetemet is elkaptam az övétől. A földet kezdtem el nézni, hogy eltakarhassam érzelmeimet, melyet a szemem sugároz, illetve az arcom.
 Niall oda húzódott mellém, majd vállaimat átkarolva, magához húzott szorosan. Fejemet vállára hajtottam, majd erősen magához tartva ölelt hosszasan. Cselekedette túl őszinte volt, így a gondjaim, bajaim mintha átáramoltak volna hozzá, éreztem, ahogy egyre jobban megérti sóhajaim súlyát, szenvedésem okát és ezen a testi kontaktus pedig beszélgetésre kényszerített.
 - Olyan mintha kettészakadnék. – szipogtam egy kicsit és éreztem, hogy Niall erősen koncentrálni kezd szavaimra. Szegényre most mindent rázúdítok. – Az eszem van egyedül, míg a többiek a másik csapatban erősítik egymást. Igaz, hogy az agyunkkal irányítjuk a testünket, de lassan úgy érzem veszíteni fog a gyengébbik felem. Egyre többször érzem már azt, hogy nem is ő irányít, hanem a testem. Nem férnek össze egymás mellet, mind a kettő hatalmat, az irányítást akarja, persze ez mind miatta van. Az Ő hibája, hisz most teljesen meg vagyok zavarodva! Fogalmam sincs, hogy szeretem-e még, vagy egyáltalán utálom-e őt. – több szó már nem jött ki a számon, hirtelen megakadtam. Ezen a kérdésen még nem nagyon gondolkodtam, csak ki csusszant a számon, ahogy törtek elő benne az újabb és újabb gondolatok, érzések evvel kapcsolatban.
 Niall megérezhette bennem az újra előtörő erős feszültséget, mivel még erősebben szorított magához és nyugtató szavakat is küldött felém biztatás kép. Hasamban mintha egy csomó képződött volna, úgy tűrte az étel elleni sztrájkomat és mikor egy nagyot korgott ismét, egy pici mosolyt csalt a fiú arcára.
 - Nem hagyhatom, hogy éhes legyél, inkább hozok fel neked vacsorát. – rázott meg egy kicsit mikor nem reagáltam kijelentésére, de evvel a cselekedetével megmosolyogtatott és rá emeltem barna szemeimet. Bólintottam, majd mellőlem felállva indult le egy szinttel lejjebb.
 Niall helyére néztem és meglepődve láttam, hogy telefonja itt maradt fönt velem. Gondolkodtam azon, hogy most is játszak-e vele, vagy inkább hagyjam a helyén, hisz valószínű, hogy véletlen hagyhatta itt. Szemezgettem, szemezgettem vele, míg Niall vissza nem érkezett. Ahelyett, hogy a fiú arcára néztem volna, szemeim a hatalmas tálcán akadtak meg. Tele finomsággal és még annál is több íncsiklandó táplálékkal volt megtelve a tálca. Niall leült mellém, majd a hatalmas lapot a lábainkra helyezve, álltunk neki az evésnek. Fogalmam sincs miket ehettem, de nagyon ízlett, egytől egyig! A tálcának a nagyobbik részét Niall raktározta el, míg a maradék részét én ettem meg. Teli hassal dőltem vissza a földre, hiszen ülve kijött volna minden finom falat mit az előbb lenyeltem. A korzettől is megszabadítottam magamat egy kis időre, míg a pocimban valamiféle hely is lesz. Niall a másik irányba dőlt és perceken keresztül csendben emésztettük az előbb elfogyasztottakat.
 - Túl sok volt! – panaszkodtam a még mindig teli hasamra, miközben átdőltem Niall mellé.
 - Összeszűkült a gyomrod. – mondta csukott szemmel és kezeit a hasán pihentette.
 - Az nem baj, úgy is ki fog egyszer még tágulni. – sóhajtottam fel hangosan, mire Niall kék szemeivel rám nézett. Nem is nézett, inkább erősen megfigyelt.
 - Mikor leszel újra vidám? – kérdése erősen meglepet, de tudtam mire gondol, sosem voltam képes az érzéseimet igazán jól eltakarni.
 - Most boldog vagyok. – erőtettem egy mosolyt, melyben próbáltam azt tükrözni, hogy minden rendben, de ismertem önmagamat, ő is ismert már, egyszerűen túl átlátszó vagyok.
 - Hazudni bűn. – okoskodott a szőke fejével, de végül is igaza volt. Legbelül még mindig, teljesen össze voltam törve és a szilánkok még mindig sebeztek engem. Sóhajtottam egy nagyot és mentséget kerestem kijelentésére.
 - A szerelem meg fájdalmas. – fordítottam a fejemet a plafon felé, hogy könnyeimet visszatartsam, de erősebbek voltak nálam, így ügyesen végig tudtak folyni, amúgy is roncsolt arcomon, azok már rontani nem tudtak a látványomon. A könnyeket elrejtve, letörölve fordultam vissza Niall-höz, kinek arca elmorcosodva figyelt engem. Tudom, hogy nem szeret másokat sírni látni, így bűntudatom támadt, hogy előtte folytak a könnyeim. – Bocsi csak…
 - Nincs semmi baj! Ha így jobb, akkor csak ereszd ki magadból. – mosolygott rám, de nekem bőven elég volt már a sírásból az utóbbi időszakban. A vízcseppek nyomaik már fel is száradtak, így a fiú felé egy megnyugtató mosolyt küldtem. A szőke egy kicsit gondolkozott, miközben engem kémlelt, majd egy mosoly villant az arcára. Érdeklődve néztem rá, de ez az érzés még jobban megnőtt bennem, amikor a telefonját húzta elő. Ekkor már kérdő szempárommal vizslattam, de sokat nem kellet, hogy várakozzak. A galériába lépet be, majd onnan kiválasztva az első számára megtetsző képet pár másodperc alatt a világhálóra töltötte fel. A telefonom is rezget, mi szerint meg is jelölt engem a képen szereplőként.
 - Na? – széles mosolyával figyelt engem és mikor végre koppant nekem, hogy mit tett, az övénél nagyobb görbület terült szét az arcomon.
 - Te bolond vagy! – mondatomban a kacaj bújt meg.
 - Mert föltöltöttem egy képet? – leszedhetetlen mosolya most sem bújt el arcáról.
 - Mert ezt a képet választottad! – mutogattam a képernyőre, melyen szerintem egy borzalmas kép szerepelt. Az arcomat ügyesen eldeformáltam, de Niall is kitett a bolondos arckifejezéséért.
 - Reklamációt nem fogadok el – mondta robot hangon, ami kevésbé sikerült neki. -, csak is vidámságot! – bökte meg a védtelen oldalamat, amitől az erős fájdalom ellenére is hangosan felkacagtam.
 Niall az egész estémet feldobta. Rendeztünk csiki bunyót, illetve sok olyan ’programot’ mellyen csak nevetni tudtunk. A szőke srác egyre jobban csak azt hitette el velem, hogy megbízhatok benne, de most sokkal óvatosabb vagyok, nem szeretnék újra csalódni valakiben, főleg nem benne. Késő estig szórakoztatott az ír srác, de anya megtörve a mókát fürödni küldött, mivel engem másnap várt az iskola. A késői fekvésem miatt reggel kicsit később értem be mint ahogy azt szoktam, de Niall is rengeteget kajált a nap első étkezése érdekében. A fiú meg is ígérte, hogy haza is visz, amikor végzek, így a tömegközlekedéstől szerencsére megmenekültem. A matek óra utolsó perceiben már robbanásszerűen ültem a helyemen. Tudtam, hogy hamarosan újra Niall-lel lehetek, így mikor a csengő felemelő hangja megszólalt, szinte már rohantam is kifelé az épület elé. Évfolyamtársak, osztálytársak furcsállva is figyeltek, de most kivételesen nem érdekelt, ha hozzám értek, vagy erősen megfigyeltek. Kint meglátva a fekete, hatalmas kocsit, melyet isten igazából gyűlöltem a figyelem vonzó ereje miatt, mégis most boldog lettem tőle. Szívem kicsit hevesebben vert, az előbbi futástól meg persze az izgalomtól, bár egyre közelebb érve a kocsihoz, egy furcsa érzés fogott el. Egyre idegesebb lettem, ahogy már a kilincsért nyúltam és mikor kinyitottam az ajtót, vészjósló megérzésem beigazolódott. Elkapott a düh és persze a csalódás, hirtelen a sírhatnék is rám tört, így becsapva az ajtót ott hagytam őt. Tudtam, hogy nem fog utánam kiszállni, így futva hagytam el azt a személyt, kit most a legkevésbé látnék e földön. Arra futottam, merre a kocsinak bonyolultabb lett volna elindulnia, tehát neki a menet iránnyal szemben, így is előnyt szerezve. Hallottam, ahogy a motor mögöttem felpördül, majd a kerekek csikorgása élesen csapott a fülembe. Hátra nézve láttam, hogy a tervem bevált, szerencsére csak a másik irányba tudott csak elindulni. Harry olyan gyorsan vezetett, hogy hamar a suli sarkán fordult be. Még innen is hallottam, ahogy nyomja neki erősen a gázt, hogy minél hamarabb utolérjen, de tervem része az is volt, hogy gyorsan utána futva elérjem a kis utcát, melybe autóval bejutni lehetetlen. Gyorsan kellet, fussak, hiszen a táska és a korzett is kicsit visszatartott a haladásban. Az éles fékezései, a dudálásai és a hirtelen gyorsulásai csak még jobban rám hozták a frászt, miközben egyre jobban éreztem, hogy közelít felém.
 ˝Gyerünk Olívia, csak a kis patakhoz juss el és onnantól megszabadulsz tőle!” – biztattam magamat, mikor már csak kétsaroknyira voltam a célomtól. Pulzusom egyre jobban csak növekedet, lihegésem egyre jobban szaporodott és mélyebbek is lettek, de nem feladva a célt futottam egészen a patakig, melyet sikeresen elérve, futottam át a hídon.
 A túloldalon a kis padnál leülve, kifújtam gyorsan magamat. Nem hittem el, hogy ilyen egyszerűen sikerült végre hajtanom a tervemet, bár tudtam, hogy keresni fog egy olyan kis utat ahol felvehet engem. Elterveztem az útvonalat a fejemben, majd ismét két lábon állva indultam hazafelé. A telefonom folyton csak rezgett és rezgett, valószínűsítettem, hogy ő hívogathatott, meg persze az otthonüldögélők, de nem érdekelt! A friss levegő és a nap fénye egy kis gondolkozásra bírt engem fogni. Gondolkoztam az életemről, a jövőről, hogy mégis mi lesz. Az új suliban, új közösséggel, hogy a bejárás, meg a hazautazások, illetve a srácokon, kik aggódva telefonálgatnak most nekem. Tudtam, hogy majd jövő tanévben sokkal kevesebb időm lesz rájuk, nem lesz ennyi időm, hogy velük töltsem a szabad időimet. Nekik is lesznek programjaik, így sokkal nehezebb lesz egy közös napot, hétvégét találni ahol együtt tudunk, majd lenni. Bár ott az új suliban valóra fog válni az álmom. Divattervező lehetek és olyan gyerekeknek tervezhettek, készíthettek ruhákat, mint amilyen én vagyok. Segíthettek, majd nekik, hogy könnyebb legyen nekik feldogozni ezt a változást az életükben, hogy nekik sokkal egyszerűbb legyen, mint nekem, és ha talán híres leszek, Niallékkel is találkozhatok a jövőben, bár ez már csak egy későbbi terv, először tanulnom kell még és csak utána a többi hasonló ötlet.
 Már egy nagyobb utcában haladtam, ahol elég sűrűn autók is járnak, mikor egy kocsi lassított le mellettem. Idegesen fújtam ki a levegőmet és reménykedve vártam, hogy ne ő legyen, de mikor a fekete orra megvillant mellettem a kocsinak, reményt veszve adtam fel az egészet. A kocsi felvette az én ritmusomat, majd a sofőrje lehúzta az ablakon, melyen keresztül kommunikálni próbált velem.
 - Nem szállok be! – makacsoltam meg magamat, miután megfenyegetett.
 - Olívia! – erős mély hangja egyre jobban megrémisztett, de az utat figyelve haladtam előre. – Most azonnal szállj be, így is elég nagy bajban vagy. Ha nem akarod, hogy rosszabb legyen neked, akkor most azonnal beülsz az ülésbe. – ismételte önmagát és hangsúlyosan ki emelte a „neked” szavacskát.
 - Milyen büntetésbe kerülhettek? – kínosan nevettem ki, hiszen ki ő nekem? Nem apám, se anyám, de még a családomba se sorolhatnám. Egyre jobban idegesebb lettem rá, de ahogy láttam ő is hasonló helyzetben volt.
 - Egyre rosszabba, ha most nem szállsz be. – fenyegetett.
 - Melléd? Biztos, hogy nem! – emeltem fel államat és magabiztosan gyalogoltam tovább.
 - Ha címlapon akarod látni magadat, akkor sétálj csak tovább! – magabiztosságom lecsökkent több mint a negyedére, mint ami eddig volt. Mondata erősen lesokkolt, így gyorsan az ajtót kinyitva ültem be mellé. Önelégült mosolya szívemet megmozgatta, de részben idegesített is, hiszen elérte a célját, ami ellen én eddig küzdöttem.
 - Hogy értetted? – gondolkoztam el az előbbiin. Igaz, hogy megijesztett, de nekem nem esett le.
 - A tegnapi képetek Niall-lel – nézett rám, majd vissza az útra. – már így is felháborgatta az embereket, mármint kíváncsiskodni kezdtek irántad. A sulid környékén egy paparazzit láttam és szerintem elég sok képet csinált a kis mutatványodról. – nem kicsit lepődtem meg a mondatain. Azt gondoltam, hogy Niall-nek azt a képet talán nem kellet volna megosztania, de hogy egy paparazzi a sulim előtt. Nem hittem volna, hogy majd ilyen nagydobra verik azt a képet Niall-lel. De ha bekerülök valamilyen újság cikkbe, akkor egy celeb leszek.
 - Fúj! – csúszott ki belőlem a szó, mire Harry nevetni kezdett a reakciómon.
 - Mi az ami ennyire undorító?
 - Nem szeretnék celeb lenni! – kétségbe esésem kihallatszódott szavaim közül. Féltem, hiszen nem akarom, hogy az emberek észrevegyenek és olyanokat mondjanak rólam, aminek még a fele sem igaz.
 - Nyugi, Paul-nak szóltunk, ő pedig már intézkedik ez ügyben, hogy semmi sem derüljön ki. – Harry próbált nyugtatni, ami rekedt, mély, nyugodt hangjának segítségével sikerült, de amint keze a combomhoz ért a melegség csak úgy áradt a testemben és a hiányzó bizsergés is ott volt a tenyere alatt. Kezemmel lesöpörtem a tulajdonát mire a kellemes érzés egész testemből hirtelen felszívódott. Csalódott tekintetét legszívesebben kitöröltem volna az elmémből, de mint ezt tapasztaltam, lehetetlen.
 Ahogy a ház elé érkeztünk egyből kipattantam az autóból, így sikeresen lehagyva Harry-t értem be a biztonságot nyújtó házunkba. Aggódó tekintetek sokasága fogadott oda bent és még a cipőmet sem hagyva, hogy levehessem Niall karjai között eszméltem fel.
 - Sajnálom. – súgta a fülembe egyre nyugodtabb hangjával. Ölelését viszonoztam, de még mindig egy kicsit haragudtam rá azért mert ígéretét nem tartotta be.

2014. február 14., péntek

35.rész



  Sziasztok!:)
Szokásomat hozva, újra várhattatok a részre, amiért újra bocsánatot kérek. Hosszabb mint az előző rész, de mégsem olyan hosszú mint ahogy megszoktátok. Sok leírás van benne, amit remélem azért nem bánjátok meg! Köszönöm az előző részhez érkezett komikat és pipákat. Az új feliratkozómat is üdvözlöm, remélem most tőle is kapok visszajelzést, mint mindenki mástól, ki elolvassa a legújabb fejezetet.
Jó olvasást és kellemes valentin napot mindenkinek!<3
Rose King


 Vágyódás. Ott van minden hol. Minden hova elkísér. Nem hagy nyugodni, újra és újra át akarja élni azt a pillanatot, azt a percet. Nem hagy számodra menekülő utat, egy kis pihenőt, apró szünetet, hogy egy pillanatra elfelejtsed. Az érintett részeid bizseregnek, szíved kalimpál ezerrel, mikor újra átéled oda bent, újra lejátszódik benned és az élmények olyan intenzívek, mintha még most is átélnéd azokat a perceket.
 Fáradt, karikás szemeim sok mindent elárulnak a tegnapi estémről. Árulkodnak arról, hogy nem éppen a legfényesebb volt és talán a 10 legrosszabb éjszakáim közé is sorolható. A sírás nyoma, a forgolódás ide-oda, a zavarodott testem, minden ott van, szinte már rá van nyomtatva a tekintetemre. A tükörben nézve kócos, hosszú hajamat fejem tetejére helyeztem, miután rájöttem, hogy a csikiző érintése a tegnap történtekre emlékeztetnek, arra mikor a nyakamat érintette. Visszaemlékezve az említett hely lassan
forrósodni kezdett, majd bizsergés is megjelent. Egy durva dörzsöléssel, eltűntettem a kellemes, de mégis zavaró érzést és mikor elkaptam a kezemet onnan erős lila foltot véltem rajta felfedezni. Szemeim előtt megjelentek a képek, miközben puha, rózsaszínes ajkai közé veszi nyakamon a vékony bőrt, majd pár másodpercre megszívva azt, pecsétel meg engem. Egy apró puszit is ejt a megsebzett helyre, majd egy újabb pontot keres, melyen egy újabb jelet ejthet.
 Rácsaptam a nyakamra, ezzel eltűntetve a kellemetlen emléket és mielőtt a hajamat is leengedtem volna a takarás érdekében, újabb foltokat kerestem. Sajnos találtam még egy-kettőt, itt-ott, de hajamat a nyakam köré leersztve szerencsére el tudtam tüntetni vele a kellemetlen foltokat. Gyorsan áthúztam a hajamon párszor a hajkefémet, majd lefelé indultam meg. Mindenki a nappaliban ülhetett, hiszen nagy zsivaj ütötte meg a fülemet. Mikor leértem és a takaró fal mögül is kiléptem, hirtelen csend lett, a tekintettek rám szegeződtek, evvel megszakítva minden cselekedetüket. Nem volt ott mindenki, csak ő hiányzott a társaságból, bár attól függ, hogy kinek, illetve minek a szemszögéből nézzük ezt.
 - Jó reggel! – köszöntem udvariasan, majd mikor visszaköszöntek, tovább mentem, be a konyhába.
 A gőzölgő reggeli, már az étkezőasztalon várt, tálalása gusztusos, míg illata csalogató volt, így hamar az asztalnál ülve találtam magamat. Többen jöttek be, míg én ettem a reggelimet és ültek le mellém, megtisztelve a jelenlétükkel. Igaz, hogy ott voltak mellettem, de a reggelizésem csendesen telt el. Hajam nagyon zavarta az evésemet, de nem akartam, hogy mások is észrevegyék a pecséteket. Anya rám is szólt, hogy a hajam a kajámba lóg, de csak megigazítottam, nem kötöttem föl a fejem tetejére. Reggelimet befejezve, Harry is megjelent az étkezőben. Tekintetemet rá kaptam, ahogy ő is rám. A tegnap érintett terülteket vágyakozóan bizseregtek és szívem hevesen kalimpálni kezdett, a tenyereim izzadtak és az agyam kivételével minden testrészem őt akarta. Már lassan ők vették át az irányítást, amikor erős csörömpölés ütötte meg a fülemet.
 - Ó, básszá meg! – szűrődött ki anya fogai közül a trágár szó, és ahogy kikövetkeztettem egy tányérunkat törhette el. Harry sietősen ment neki segíteni, ahogy mások is cselekedtek, de én mellőzve a társaságot föl siettem újra a fürdőbe. Gyorsan lefürödtem, hajat is kénytelen voltam mosni és miután megtörülköztem, a fogaimat is megtisztítottam. Gyorsan magamra kaptam a kiválasztott ruha szettet, melyhez egy sál tökéletesen kombinálható volt, így egyből a nyakamra tekerve azt, el is rejtettem a kellemetlen nyomokat. Hajamat most már nyugodtan tűztem a fejem búbjára és mikor úgy éreztem, hogy elfogadható az, amit a tükörben látok, leindultam a nagy gyülekező helyünkre. A társaságból már csak Eleanor és a bolond párja Louis hiányzott és számomra persze a szabadhely, mely csak Harry mellet találtam meg. Mosolyogva paskolta meg a szemlélt helyet maga mellet, de inkább az állást választottam, mint hogy mellette legyen. A szerelmes páros is hamar előkerült, majd, mint mindig felállítottuk az aznapi programunkat.
 Mára mindenki pihenést és lazulást tervezett, hiszen koncertek egymás hegyén-hátán voltak mostanság. Megértem őket már amennyire csak tudom, hisz a koncerten nem csak a rajongó fárad el, főleg ha nem is egy koncertről van szó. Na meg ott vannak a próbák is, melyek elég fontosak ahhoz, hogy az előadás ne egy nagy semmi legyen, hanem színvonalas.
 Én is a mai napra lustálkodást tűztem ki célul, így eleinte csak blogokat olvastam a földön, majd mikor ezekkel végeztem a cseverésző társaságon néztem körül. A beszélgetésre különösen nem figyeltem fel inkább a részt vevők hangulatára tetteire figyeltem. Liam – mint egy lány – csak sorolta föl a problémáit és azokat mind ki is fejtette. Miközben magyarázott kezével segítve a mesélést élte bele magát egyre jobban és jobban az aktuális sztoriba. Niall a konyha és a nappali között csoszogott falatokért menvén, majd mikor visszaérkezett mellém újra bekapcsolódott a beszélgetésbe. A finomságokat, miket megszerzett, mindig megosztotta velem, így mindig megbocsájtottam azért, hogy itt hagyott egyedül egy időre. Jade, Jesy, Leigh-Anne és a testvérem is Liam panaszait hallgatta, mintha valami esti mesét figyelnének. Néhol-néhol egyetértően bólogattak és volt mikor hasznos tanácsokat nyújtottak a fiúnak. A két szerelmes pár, pedig kihasználva azt az alkalmat, egymással voltak. Egymás ölében, karjaiban élvezték a kameramentes övezetett. Csattantak el csókok, puszik, rengeteg ölelés, egymás fülébe suttogást és persze, minél több helyen érintkezés. Elnézve őket rájöttem, hogy ezek szerint meg bíznak bennünk, hisz ha ez nem így lenne, talán ugyan úgy viselkednének, mint ahogy a nagyvilágnak mutatják.
 Hirtelen átfutott rajtam egy borzongás, majd teljes hiány érzett szökött be a testembe. Vágyakozóan éget a bőröm, ahogy elnéztem Zerrie, illetve Elounor párost és szemem ösztönösen Harryt kereste. Megtalálva őt, tekintetünk találkozott, valószínűleg mind végig engem figyelt. Szívem hevesen kezdett verni, arcom pirosodni kezdet, testemben erős hullámok vonultak végig, arra ösztönözve, hogy menjek oda mellé, üljek az ölébe és forrasszam össze magunkat annyira, hogy soha ne tudjunk ketté válni. Az egyik hullám olyan erősen tört rám, hogy kezeim is megmozdultak, de fejemből hamar kiszállt a lila köd, így leplezve a mozdulatomat Niall telefonjáért nyúltam.
 - Felnyitod? – szívem még mindig hevesen vert és a hangom sem volt biztos, így egy kicsit meg is remeget, miközben könyörögve néztem a szőke srácra, ki lassan talán a legjobb barátom lesz.
 Először a telefonra, majd rám nézett. Mosolygott a próbálkozásomon, majd a telefont kivéve markomból, úgy oldotta föl telefonját, hogy én is láthassam annak a kódját. 1, 9, 7, 3. Hm, túl egyszerű, ezt hamar megjegyzem. Fél mosolyt eresztve adta át a készüléket, majd kíváncsian figyelte a következő lépéseimet.
 A hátteret megfigyelve, bebizonyosodott számomra az a tény, hogy saját magának ő a legnagyobb rajongója. Az egyik koncerten készült kép volt beállítva, amin ő énekelt.
 - Egoista. – mosolyogtam még mindig a képernyőt nézve.
 - Ki nem az? – dőlt kicsit közelebb felém, mikor a szavakat ejtette ki a száján. Felkuncogtam, miközben ránéztem, majd újra a telefonjára terelte a figyelmemet. A kamerába léptem be és a azt megforgatva a belsőre magam felé irányítottam a készüléket. Hátat fordítottam a többieknek, hogy az ablakból érkező fény játszhasson a kifakult bőrömön. Niall figyelemmel kísérte mozdulat sorozatomat és mielőtt megnyomtam volna a gombot Niall is bekerült a képbe. Nevetve néztem a képet, hisz még én aranyosan mosolygós arcot próbáltam varázsolni arcomból, addig Niall egyik szemöldökét felhúzva értetlenül nézett a kamerába. Ezek is csak mi lehetünk, még belsőkamerával sem tudunk összehozni egy normális képet. A többi képről meg inkább ne is beszéljük, hiszen azok már mind viccesebbnél-viccesebbek lettek. A végén már a többieket is bepréseltük a háttérbe, persze úgy miközben, vagy figyeltek, vagy épp beszéltek, hát mit ne mondjak, szerintem ezek lettek a legjobb megrögzött pillanatok. Mikor Harry is benne volt kicsit elment a jókedvem és hiába próbáltam, újra olyan feldobottan élvezni a képkészítést, már sajnos nem ment. Végül a tanulásra fogva rossz kedvemet föl menekültem az ideiglenes alvó helyemre.
 Eleinte tanulni próbáltam, de persze ez nem ment, így az ágyon fetrengve vágyódtam újra az érintéseire.