2014. május 23., péntek

Több dolog, de semmi rossz!;)

Bello Kedveskéim!:))

 Több dologról is szó esne ebben a bejegyzésben kezdve ott, hogy kérlek segítsetek! Indultam versenyen és a legjobb írói kategóriában szavazatok fognak dönteni. Így kedves olvasó szavazásra buzdítalak benneteket ITT az oldalon elhelyezett modulsávban! Előre is köszönöm a segítségeteket!<3
 Na a másik, hogy az oldalak közt a részeknek is csináltam egy linket, így nem kell visszakeresnetek a blogarchívumban az 1 évvel ez előtti részeket.
 A rész írás alatt áll!;) Folytatás érkeztéről nem tudok semmit sem közölni.
 Amúgy milyen a mostani design, lecseréljem?
 A 39. részhez köszönöm a kommenteket, pipákat, köszöntöm az új feliratkozót, remélem továbbra is tetszeni fog a blog.
 Lassan elérkezünk a blog végére, második évad nem lesz, de más blogjaimon megfogtok találni. Ebből a blogból pedig, majd korzetteseknek szeretnék segítséget nyújtani, akár történetekkel, illetve egyéb, hasznos tippekkel.
Ennyi lettem volna mára.

Millió puszi,

Rose King

2014. május 18., vasárnap

39.rész



 Sziasztok!

Tudom rengeteget késtem, de itt az év vége és "mentem ami menthető" hajrában próbálom kijavítani azt amit év közben kellet volna. Minden blogommal elvagyok maradva és még evvel foglalkoztam a legjobban! Sajnálom a rengeteg-rengeteg késést, de tényleg megvolt rá az okom.
A héten befejeztem a papírruhámat [utolsó, utolsó, utolsó pillanatban], így azon már túl vagyok. Hamarosan Angliába repülök férjeink koncertjére, így akkor majd nem tudok jelentkezni, ráadásul így előre láthatólag nyáron 3 hétig biztos, hogy nem fogok elérhető lenni, mivel ismét az szigetországban fogok tartózkodni nyelvtanulás reményében. Azért remélem, hogy a rész tetszeni fog, érdemes végig olvasni annak ellenére, hogy egy részét már olvashattátok, mivel kicsit át is lett írva, illetve a végére plusz mondatok lettek írva. Következő rész fogalmam sincs mikor érkezik. 
Köszönöm az új feliratkozókat, kommenteket, illetve a versenyre való meghívásokat is, ahova tudtam jelentkeztem.
Jó olvasást,
Rose King
 
 Állunk egymással szemben, várunk, hogy a másik cselekedjen. Egymás szemét fürkésszük, de mintha egy óriási szakadék tátongana köztünk. Túl régen voltunk kettesben, hogy ez az űr kialakuljon a két személyiségünk között. Eltávolodtunk egymástól és ez…ez borzalmasan fáj számomra. Most jöttem rá igazán, hogy kit is dobtam félre egy elvétett hibája miatt. Nyilvánosan leégettem magamat előtte, evvel érzéseimet feltárva minden jelenlévő embernek, de azok a percek, napok és hónapok mik elmúltak egymás nélkül olyanná tett minket mintha még nem is találkoztunk volna egyszer sem. Olyan érzés terjeng bennem mintha nem is ismerném őt, de még magamat sem, mégis hogyan lehettem ilyenre képes? Borzalmasan érzem magamat e miatt és most itt áll velem szemben, itt van előttem a lehetőség és mit tetszek? Hát semmit. És miért nem? Mert egy önző alak vagyok és félek bevallani előtte a hibámat.
 Szemeiben semmi érzelem sem nyilvánul meg és ez letablóz engem. Most megint játszani akar velem? Mert ha igen, akkor minek zárattak be ide minket? Ennek így semmi értelme sem lenne.
 Gondolatok és problémáktól úszik testem egésze és ez pillanatok alatt annyira kimerít, mintha már huszonnégy órán át talpon állnék. Az ágy hívogatóvá kezd válni és lábaim ösztönösen annak irányába lépni kezdenek. Mikor elérem azt a távolságot, hogy egyensúlyomat elvesztve az ágyon terülök el, be is dőlök a puha takaróra, majd szememet lecsukva, lassan, de álomba zuhanok bajos gondolataimmal.
***
 Egyre inkább visszatérek a valóságba, tudatom visszamegy a nagyvilágba. Bár azt nem tudom eldönteni, hogy most önmagamtól keltem-e, vagy a valóságból érkező hangok csaptak fel. Annak a tudatában vagyok, hogy valaki szipog a lábam irányába, így fejemet a hangforrása felé fordítom, szemeimet óvatosan nyitom az élénk színek hatására és mikor kezd minden normális lenni körülöttem a görnyedt fiút pillantom meg ágyam végében. Telefonja fölé hajolva púposodik a háta, mire ránézve az én hátam esik fájdalomba, de nem csak a gerincem kezd fájni a borzalmas testtartástól, hanem a szívem is a megbánás rabságába esik. Bunkó voltam vele, sőt, ez még csak egy enyhe kifejezése annak, amit ellene tettem. Talán kifejezés sincs arra amilyen voltam a fiú ellen. A bűntudat teljes testemet elkapja és az együtt érzés felé hajt. Felülök fekvő helyzetemből, karomat nyaka köré kulcsolom, majd egy félénk puszit nyomok nyaka felületére. Államat vállára helyezve fülébe suttogni kezdek:
 - Sajnálom…sajnálom amit tettem! –  a szavak megakadnak és nem törnek föl a felszínre, mely most még nagyobb bűntudatba terel. Harrynek lassan sikerül felfognia szavaim jelentését, cselekvésem őszinteségét és mikor az üzenetek eljutnak a fejébe, felegyenesedik, felém fordul, majd izmos, védelmező karjaival újra átölel, mint régen. Mámorító illata újra drogként hat tudatomra és hirtelen a mennyországban érzem magamat. A szomorúság helyet boldogság száll ereimben és testem egészébe eljutatja azt. Hirtelen lesz a kedvem negatívból pozitív energiájú. „Mindig is ő hiányzott a szürke hétköznapokból!”- kap el a felismerés mámora.
 - Neked nincs miért sajnálkozni – morogja a fülembe szipogás kíséretében. „Úristen, de hiányzott már hangja dörmögése fülembe!” – Az én hibám minden! – kicsit eltol magától, hogy szemünk felvegye a szemkontaktust, tekintete szomorkás, arca nem olyan vidám, mint ahogyan azt megszoktuk Harry Styles-tól, hasonló az arc berendezése, mint mikor az X-faktor-ban nem jutottak be a döntőbe. Mára már vonásai öregebbé változtatták, a tini srácból egy igazi férfi lett ki most egy fiatal lány bolondsága miatt szenved. És az a lány pedig én volnék, én lennék az a hülye aki összetörte a One Direction egyik énekes pacsirtájának a szívét, aki miatt a bánat emészti a fiú lelkét és mégis miért lenne minden az ő hibája? – Ne hibáztasd magadat, ne terhelje semmi fölöslegesen a kicsi szívedet. – fél oldalas mosoly módosít arca szomorúságán, bár még nem teljesen vidám, de mikor bólintva beleegyezek kijelentésébe – mert tudom, hogy evvel keríthetem jobb kedvre - hangulata egyre derűsebb lesz. Még egyszer szorosan mellkasához von, evvel kibékítjük ki egymás bűntudatát, mely egy ideje rágcsálja lelkünk nyugalmát.
 Érzem, ahogy egy puszi súrolja fejem búbját, melytől szívem rendezetlenül kezd dübörögni, mintha vihar tombolna, mely szívem boldogsága indította el. Elhúzódom tőle, még a kezeim is leesnek nyaka körül, de ő még azokat időben elkapja, markába tartja szorosan, félve, mintha attól rettegne, hogy újra elveszítené barátságom bélyegét.
 - Ugye most még csak barátok? – teszem fel a kérdést, de fejemben mikor visszhangzanak a szavak, pirosság hinti el az arcomat. „Basszus, mi a francot csinálsz Olívia?”
 Harry emészti kérdésemet, ízlelgeti a szavak jelentését, majd egy picit biccent fejével, szemeit is lehunyja egy pillanatra, majd mellkasára vonva szorít magához. Karjaim újra nyakára kulcsolódnak, majd hosszas pillanatokon keresztül - de talán percek is leforognak ez idő alatt -, így ülünk, élvezzük újra a másik társaságát. Szívem boldogsága ez idő alatt, nem hogy csökkenne, hanem inkább ezerszeresére nő. Minden elmúló perccel csak boldogabb és boldogabb vagyok, hiszen ahogy agyam dolgozza föl az új élményeket, csak egyre jobban bennem lesz, „visszakaptam őt!”
 Egy idő után szorítani kezd alhasam és mikor nagyon kellemetlen lesz az érzés rájövök, hogy WC-re kellene ülnöm. Eltávolodom Harrytől, ki kérdőn néz rám, de egyből magyarázkodásba kezdek és információkkal látom el.
 - Pisilnem kell. – kicsit nevet, de nem engedd el.
 - Én meg éhes és szomjas is vagyok. – mosolyog rám, de szavai hallatán rám is rám tőr az éhség mámora.
 - Most, hogy mondod, éhes is lettem. Szerintem már a többiek hiányolnak, menjünk és boldogítsuk őket a társaságunkkal! – lelkesen szónoklom a beszédemet és még fel is pattanok az öléből, hogy hitelesebb legyen. Harry bólint, majd ő is feláll és az ajtóhoz kisérve, megpróbálom azt kinyitni, de zárva..hát persze Perrieék.
 - Perrie – kopogok az ajtómon -, Perrie kiengednétek?
 - Miért? Összejöttetek? – többször ízlelem a szavakat, lehet félre értettem, biztos, hogy ezt szerette volna kérdezni, vagy ez valami új szleng melyet még nem ismerek. Harryre nézzek tanácstalanul, majd megkérdezem tőle:
 - Ugye most nem azt kérdezte?
 - Hidd el, jól értetted. – bólint kicsit idegesen, már ő is kimenne innen, nem is csodálom, hisz szinte az egész szoba vele van tele és még az egyéb szükségleteket sem kaptuk már meg egy ideje.
 Nagyon nyelek, majd visszafordulok a fehéren lefestett fatábla felé és felelek Perrie kérdésére.
 - Nem, de.. – fűzném hozzá a kifogásokat, de a lány belém folytja a szót.
 - Nincs több kérdésem!
 Felmegy bennem a pumpa, hogy mi van? Perrie! Ezt azért nem gondolhatja komolyan! Addig nem enged ki minket, míg nem alkotunk egy párt Harryvel?! Na, jó, ezt nem gondolhatja komolyan.
 Harry hátrál és leül vissza az ágyra, ő már fel is adta a küzdelmet. Nem baj, majd ki viszem valahogy magunkat.
 - Perrie! Mindjárt bepisilek, engedj ki minket! – üvöltöm és közben még a lábamat is a padlóhoz ütöm. Előtörnek belőlem a női hormonok és konkrétan hisztizni kezdek, a túloldalon lézengő lánynak ki élvezheti a szabadságot. – Perrie! – visítom nevét, de ez mind hiába a lány, mintha ott sem lenne, nem törődik nyafogásommal és ennek következtében én is feladom, hogy kijussunk innen.
 Szomorkásan fordítok hátat az ajtónak, majd a földre rogyva, lábamat összeszorítva tartom vissza szükségleteimet, fejem előre esik, majd leszakad. Legszívesebben a felsőtestemmel is beborítanám magamat, de a műanyag gátol benne, így ez nem következik be.
 - Mindjárt bepisilek! – mondom magamnak, mivel anyanyelvemen ejtettem ki a szavakat.
 - Addig tegyünk rendet az asztalodon amíg nem engednek ki minket. - Harry fáradt hangja zavarja meg szenvedésemet. Nem értem miért ilyen rend mániás a fiú, bár ahogy az asztalra emelem tekintetemet rájövök, hogy teljesen igaza van, tényleg nem ártana azt a nagy kupacot onnan eltüntetni. - Kinyithatom az ablakot egy kicsit? - látja, hogy nincs kedvem hozzá, de ahogy ránézek ő is csak valamit próbál kitalálni egy kis idő elütésre, amíg ide bent ragadtunk.
 Az ablakra lessek - most sem válaszolva neki - és csak bámulom az üveget, szinte már farkasszemet nézek azzal, amikor egy őrült ötlet suhan át a fejemen. Sose találtam volna ki ezt, ha nem kerülök ilyen helyzetbe. Csak egyre jobban jöttek elő a problémáim, ahogy rágondoltam az egészre, de csak így szabadulhatok meg tőlük, nincs más esély erre.
 Nem láttom Harry arckifejezését - pedig szívesen megnézném -, amikor az asztalról mindent lesöpörve, szinte már ugrottam rá arra, ebben az összefirkált korzettem zavar meg. Gyorsan kicsatolom és az ágyamra dobom. Ekkor észlelem meg egy pillanatra a fiú arc kifejezését, aki csak nagyra nyitott szemekkel figyeli minden tettemet. Gyorsan visszafordulok és a tetőablakot kinyitva kihajolok rajta.
 - Hát nem, így gondoltam. - hallom a megjegyzését, de nem törődve vele, csak jobban kinyitom az ablakot. - Ennyire nem kell! - szól rám.
 - De kell! - nem is felé fordulva válaszolok, mivel ekkor már az ablak párkányba megkapaszkodva karizomból feltolom magamat arra. Csak ekkor nézek vissza Harryre. Tekintette telis-tele aggodalommal és az a sok ami kirajzolódik az arcán, számomra egy kicsit vicces, megnevettet. A szavak oda ragadtak a torkán, de azok egyre csak gyűlnek, míg nem kreál belőlük valami értelmes kérdést, amire eddig várok
 - M..mit csinálsz? - félelem jelen meg hanglejtésében, de a felismerés is egy icipicit meglehetett hallani benne.
 - Pisilni megyek! - böktem ki a választ és egy széles mosollyal kifelé fordulok
 - Oli ne csináld, még a végén leesel! - Harry zavar meg, a hangos kijelentésével, egy kicsit megijedek tőle.
 - Nyugi már! – teszek kísérletet avval, hogy lenyugtatni próbálom szegénykét. Magabiztos kijelentéssel és még a szemébe is nézek, de nem sikerül, mivel bennem is ott rejtőzik a félelem, hiszen sose csináltam még ilyet.
 - Öngyilkos akarsz lenni? – hányja rá szemeimre teljes komolysággal és aggodalommal a hangjában. Kérdésére - amit az összegyűlt szavakból újra összekreált - nem válaszolok, visszafordulok és körül tekintek.
 A félelem nem hagy el csak még jobban megjelenik bennem. Szívem hevesebben kezd dobogni, ahogy meglátom alattam a pince lejárót, mélyebben volt mint azt eddigi életemben hittem. Elkapom onnan a tekintetemet át a szomszéd zöld füvű kertjére, ahol a kisfiút Bent veszem észre miközben ő engem csodál tátott szájjal és kerekre nyitott szemekkel, a mutató ujjával pedig rám emeli.
  - Szia! - köszönök neki anyanyelvünkön és az egyik kezemmel is integetni kezdek neki, amivel eddig erősen kapaszkodtam az ablak keretébe. Ben int nekem, de utána csak visszarohan a házukba és itt hagy engem.
 Ekkor törnek ránk Perriék, amitől majdnem leesek, szerencsére egy kis pöcökbe megtudom támasztani a lábamat, ez menekít meg.
 Akik bejöttek a szájukra csaphattak volna, hiszen annyi csúnya dolgot összehoztak, hogy szégyen lenne újra megismételni, de egy ember kivételes volt, Perrie, ő csak sikítozót. Szívem csak egyre jobban zakatol és a tenyereim is csúszóssá válnak a hirtelen jött izgalomtól.
 - Olívia te mégis mit csinálsz? - hangjában fellehet ismerni az idegességet, pánikot, félelmet, aggodalmat és egy kis haragot is.
 Visszatekintek rá, mikor megint mindkét kezemmel erősen kapaszkodom. Niall, Perrie, Zayn, Liam, Louis, Jade, Jessy és Leigh-Anne is ott állnak a szobámban, de röviden mindenki aki épp ebben a házban tartózkodik. Rájuk mosolyogok, majd válaszolok arra a kérdésre ami mindenkit érdekel.
 - Pisilni megyek! - ugyan úgy vigyorgok rájuk, mint Harryre is.
 - Most azonnal gyere le! - kiabál rám Niall. Megijedek tőle, még sose láttam ilyen mérgesnek, igazán mérgesnek.
 - Csak akkor ha kiengedtek minket. - makacsolom meg magamat és alkudozni kezdek.
 - Nem! - vágtója rá Perrie.
 - Akkor...- hatásszünetben várom reakciójukat. Szinte már előre esnek, hogy válaszomat meghallhassák. - sziasztok! – engedem hangomat szabadon és megfordulva újra a hátamat mutatom.
 Gyorsan elterveztem az útvonalamat, majd mikor elindulnék, két erős kéz karolja át a törzsemet. Megijeszt és ez testem remegéséből ő is kivehette.
 - Nem engedlek! – dörmögi a fülembe, majd behúz engem a halálom széléről, letesz az asztalra, de szorítását nem lazítja, mintha még itt is öngyilkos lehetnék, és attól óvna. – Kiengedtek minket és több ilyen nem fordul elő. –ezt már nem nekem mondja, Perrie-kel tárgyal. A lány farkasszemet nézz vele, hosszasan gondolkodik, majd nagy sóhajt kieresztve bólint egyet, ami egyenlő a szabadságunkkal is. Harry kezét leszedem magamról és leugorva az íróasztalomról, rohanni kezdek ki a szobából, majd le a lépcsőn.
 - Enyém a lenti WC! – üvöltöm, de már szinte az illemhelyen ülök. Majdhogy nem literektől szabadulok meg, mikor már ott csücsülök és perceken keresztül kisem mozdulok a kis négyzet alakú helységből. Amikor végre kipisilem magamat, kézmosás után, már a hűtő előtt találom jómagam és szendvicsnek való után kutatva, ürítem ki a fehér doboz tartalmát. Ekkor már Harry is ott van, korzettemet ott tartja. Rámosolygok, aztán a kajákat lerakva, rám adja műanyag páncélomat. Ő is mosolyog, én is mosolygok, mint régen a nagy kalamajka előtt. Nem felejtette el, amit Feri bácsi tanított neki, ugyan olyan ügyesen csatolja be a fűzőm csatjait. Térdén támaszkodva áll fel, végig szemeimbe nézve, mitől pirosságom csak erősebb lesz.
 - Segítsek? – mutat a hideg élelmekre.
 Mosolyogva bólintok, majd közös erővel mindkettőnk számára szendvicseket kezdünk készíteni. Eleinte csendben dolgozunk, majd újra előkerülnek a hülyeségek és szivatások. Harry arca vajas, míg az enyém sajtkrémes, szemeim előtt uborka és mint valami zombi, mászkálok körbe-körbe. Valaki elkap és szemeim elől is eltűnik az uborka. Kinyitom a szemeimet és a vajas srácot pillantom meg. Álkapcsa fel-le mozog, fogai alatt valami ropog, valószínűleg ő tüntette el az uborka karikákat szemeim elől. Nevetek és épp megölelném, mikor hatalmas csattanást hallok hátam mögül. Gyorsan megfordulok ijedtemben, de mikor látom, hogy Perrie és Niall az, visszapördülök Harry felé és a majonézes tubust megfogva fejére nyomok egy csíkot. Hangosan nevetek, miközben a Göndörke rám akarja keni. Játékunk közepette a két szőkétől újabb csattanást hallok, majd ez a mondat surran a fülembe:
„Megcsináltunk!”

2014. március 23., vasárnap

38.rész



 Hello everybody!:D

Na, gyors voltam? Szerintem igen, de ezt ti döntsétek el. A következő részek ilyen gyorsan fognak valószínűleg érkezni, mert ezekhez tudom, hogy miket kell írni, de hogy jövő héten mi lesz a suliban azt nem tudom, így majd meglátjuk a folytatás érkezését. Köszönöm azt a kevés hozzászólást ami érkezett az előző részhez, remélem ehhez több érkezik, mivel kicsikét izgalmasabb lett. Ígérem, hogy a következő rész tetszeni fog nektek!;D Itt is lenne a folytatást.
Jó olvasást,

Rose King

 Vele voltam. Boldogok voltunk. A problémák? Elvesztek…
 Mosolyogva ébredek fel, hisz kellemes emlékképek játszódnak fejemben. Ketten vagyunk, egymás társaságát élvezzük, miközben kezünk szorosan összekulcsolva libben előre hátra. A boldogságban szállunk, szerelmünk leírhatatlanul erős, nincs mi szét szakítson minket. De minden jónak van valami rossz vége, ennek a reggeli boldogságnak is volt, mikor rájöttem, hogy ez csak mind álom volt. Kedvem azonnal lelankad, és jobb oldalamra fordulok a takaró alá bújva. Olyan rossz a valóságban élni problémákkal megfűszerezve, miért nem olyan a valóság, mint az álmomban, melyben éjszaka pihentem meg?! „Ó, és ma lesz valami közös kis program, amiben lelkesen részt kell vennem!” - ébred bennem a felismerés, mi szerint ma sem úszom meg, hogy elkerülhessem a fiút. „Talán el kellene hitetnem velük, hogy ma nem érzem magamat fényesen, menjenek el nélkülem!” – támad egy remek ötletem.

***
 Dupla fájdalom, remek! Tervem - melytől rettenetesen féltem, hogy elcseszem – tökéletesen bevált a nap közepére. A havonta megjelenő akció az alhasamban sikeresen mára tervezte az öt napig tartó szenvedésemet, de olyan erővel, hogy megmozdulni alig tudtam helyzetemben.
 És mi a másik fájdalom mi kínoz engem? Egyet tippelhettek! Harry, hisz ki más lenne? Tőle szenvedek már egy jó ideje és most még ennek tetejében a menzeszemnek is most kellet megjönnie. Szerencsére napra pontosan jött, de hogy ennyire kiüssön engem, hogy a srácok cipeltek fel – kivételesen most saját ágyikómba -, hogy ott szenvedjek.
 Itt fekszem a szobámban, fal felé fordulva, mint egy kis gombóc, alhasam rettenetesen görcsöl és ezen se a pozícióm, se a forró vizes palack sem segít, melyet a hasamhoz szorítok. Égeti a bőrömet a forró műanyag a fájdalom nem múlik el, ugyan úgy ahogy Harry miatt szenvedek végtelen hosszú ideje. Anya néha bejön hozzám teával kínálgat engem, vagy finom étellel, kedveskedik nekem, kedvességét egyszer-kétszer elfogadom és magamba erőltettek valamennyi falatot. Mikor ilyenkor felülök fekvő helyzetemből látom, hogy anya nem egyedül érkezik hozzám. Niall és Perrie közvetlen az ágyam mellet, míg az ajtóban a lányok és néha Zayn, Louis illetve Liam-t véltem felfedezni. A mosdóba kénytelen vagyok kimenni, általában egyedül próbálkozom meg evvel, de mielőtt összeesnék a szenvedésem közepette a többiek segítenek nekem eltámogatni az illemhelyre. Ilyenkor hihetetlen gáznak érzem magamat és azt kívánom bárcsak arra a közös programra mentem volna el és nem itthon görcsölnék! Természetesen anya is és a lányok is nyomják belém az ilyen, olyan görcsoldókat, de ezek csak mindig egy kicsit segítenek rajtam. Perrieék még avval is kedveskedtek, hogy összefirkálták a fehér korzettemet, míg az a szobában pihent. Az első két napot valahogy így tölthettem el egy kis alvás szünetekkel, míg a harmadik napon – hétfőn - anya szerencsére megengedte, hogy itthon fekhessek, mivel semmihez sem volt a hétvégén erőm. Valamivel jobban érzem magamat, egyedül is eljutok a WC-hez és már az étvágyam is megérkezett.
 Reggel kilenc órakor lent meglátogatom a konyhát, ahol mindenki ujjongva fogad, hogy visszatértem. Anya is épp ott van, megölel, bele puszil a hajamba, és bele suttogja a fülembe, hogy üljek az asztalhoz, majd ő hozza a reggelimet. Teszek kérésének és leülök a többiekhez az asztalhoz. Niall a vállamba bokszolva fogad az asztalnál, mivel a baloldalára ültem a fiúnak a szokásos helyemre. Anya hamarosan hozta is a nap első falatjait, de ő utána sietett a fürdőbe is elkészülni a mai munkára. Szerencsére ma tízre megy, így még láttam reggel. Fél órával később én is a fürdőben voltam. Fogat, hajat és persze magamat is megmostam, végre úgy éreztem valaki vagyok nem csak egy rongy. Ezekkel elkészülve a tanulásnak álltam neki, ami fél óránál nem is tartott tovább, mivel Niall sikeresen kirángatott az udvarra focizni. Persze én mondtam neki, hogy a foci és én az két külön világ, főleg így hogy még nem teljesen vagyok jól, de ő erősködött, hogy akkor is menjek. Ebédig rugdostuk a labdát, már mint inkább csak Niall és Louis, én mindig mellé céloztam, mint Harry, bár ő többször eltalálta a bőrt, de mégis az ellentétes irányba rúgta, mint ahova azt kellet volna. Perrie felcsendülő hangja mentet meg a szenvedéstől:
 - Ebéd! – csilingelt a hangja.
 - Ó, végre! – ujjongok, miközben az ég felé emelem a tekintetemet, térdre rogyok és így hálálom meg az égnek, hogy megszabadulok ettől a hülye sporttól. A többiek csak nevetnek rajtam, míg én újra álló helyezettbe kerülök, és be nem érünk a házba. Kézmosás után már asztalnál is ülünk – miután én is levettem a konyhában a fűzőmet - és a finom falatokért könyörgünk, hisz az illatok mik a falak között szállingóznak isteni finomak és étvágygerjesztőek. Kicsit várva, de megkapjuk a számomra ismeretlen ebédet. Kicsit ódzkodva, de megkóstolom az elém helyezett élelmet, melyet szétrágva egy kicsit pikáns ízek világa kezd keveredni a számban.
 - Hm, ez valami fenségesen mennyei lett! – tör fel belőlem sóhajszerűen a mondat, miközben még mindig a finom falattal játszok a számban.
 - Hát, a ’Little Mix’ specialitását sosem rontjuk el! – fogadja el a dicséretet Jade.
 Az elénk tett mennyiséget hamar elfogyasztjuk és kivétel nélkül mind kérünk belőle repetát. Ebéd után szétszéledünk a lakásban. Én Niall-lel és Louis-val maradok a kertben, de egy idő után Jade és Leigh-Anne-nel helyet cserélnek és velük kezdek el társalogni. Csajos dolgokról kezdünk fecsegni, reklamálunk egymás panaszáról és persze poénokkal látjuk el egymást legfőbb képen Jade-től. Épp Leigh-Anne fecsegi a gondjait, mikor Niall visszatér hozzánk.
 - Héj Oli! Neked nem kellene tanulnod? – borzolja össze a frissen mosott hajamat.
 - Te nem hagytál délelőtt! – rázom a mutató ujjamat, miközben az ég felé tartom.
 - De most már tanulnod kéne. – próbál megszakítani a mókától.
 - Csak kellene! – makacsolom meg magamat.
 - Oli! – hónaljamnál fogva húzz fel. – Héj és a korzett hol maradt? – meglepődve fordít magával szembe.
 - A konyhába tettem le ebéd előtt, ott kell lennie. – mutogatok a helyiség felé.
 - Ott nincsen. –tagadja az állításomat.
 - De ott kell lennie. Emlékszem, hogy ebéd előtt levettem és letettem oda a földre. – mutogatom el a cselekvést.
 - Most jöttem el a konyhán keresztül és ott nem volt a gerincmerevítőd. – magabiztosan állítja a saját igazát.
 - Ezt nem hiszem el, szerintem csak vak vagy! – teszem keresztbe kezeimet mellkasom előtt.
 - Hát akkor gyere és nézd meg. – enged előre a konyha felé, mire én sebesen megindulok a konyhába fűzőmet keresve, amit nem találtam a helyén. Csodálkoztam rajta, de tisztán emlékeztem, ahogy lehelyezem a földre és asztalhoz ülök. – Én mondtam, hogy nincs itt. – győzelem ittasan nézz le rám.
 - Hova tetted? – nézzek rá unottan, hisz nem akarom a bolond játékát játszani, inkább rendezzük le gyorsan és egyszerűen.
 - Én sehova. – védi a szűrét és kezeit maga elé helyezi jelezve, hogy nem ő volt.
 - Sziasztok, mit kerestek? – jött Jesy a konyhába kezében a pohárral, gondolom a száraz torkát akarja benedvesíteni.
 - Olívia korzettjét. – félvállról válaszol neki Niall.
 - Ó, én azt a szobádban láttam. Most jöttem le onnan. – tölti a poharát általuk elkészített limonádéval.
 - Azt meg hogy? – ráncolom homlokomat, miközben gondolkodni kezdek, hogy hogyan kerülhetett az egy emelettel följebb.
 - Én azt nem tudom, nem én hordom. – emeli föl a vállát Jesy, majd bele iszik a jéghideg limonádéjába, melyet a víz párás pohár széléből állapítom meg. Niall-lel furán összenéznek, mire a homlokomon a ráncok mélyebbek lesznek, ezek ketten valamit kiterveltek!
 - Na jó én inkább megyek és fölveszem a páncélomat és utána siettek vissza a lányokhoz. – hangomban meghallatszik a gyanú, de nem is törődök azzal, hogy ne hallják meg, legalább tudják, hogy sejteni kezdtem valamit a kis tervükből. Épp a lábaimat szedném mikor Niall állít meg.
 - Héj! Utána tanulni mész. – parancsol rám.
 - Nem! – fordulok ismét felé.
 - Úgy látom mennem kell, hogy ott maradj a szobádban és neki állj a tanulásnak. – ahogy fel fogom szavainak jelentését rohanni kezdek föl felé, gyorsan a szobámba érek, de mire kilépnék az ajtón az becsukódik előttem és a zár kattanását hallom meg.
 - Niall! – dörömbölni kezdek a bezárt ajtón. – Most miért kellet bezárni, így még nem biztos, hogy tanulni fogok. – üvöltök ki hozzá, de ő erre nem válaszol. Feladva a helyezetett megfordulok a szobám belseje felé és mikor a földről felnézzek egy mellkas áll előttem. Fejemet még jobban hátra döntöm, hogy lássam kivel zártak össze és mikor meglátom a zöld íriszeket valahogy minden leesik nekem.

2014. március 17., hétfő

37.rész

Happy St. Patrick's day everyone!!


Sziasztok!:DD

 Háhá, újra itt vagyok! Mi újság van veletek? Rég írtam már bejegyzést ide.:( Na, de itt van az új rész, remélem mindenkinek tetszeni fog! Annyit elárulok, hogy hamarosan (!!) jön egy olyan rész melyet már nagyon-nagyon vártok egy ideje..;) Lehet észre fogjátok venni, de rész vége kicsit döcögősen ment és a helyes írást sem néztem át nektek, de remélem azért nem lesz annyira zavaró. Köszönöm a feliratkozókat, a hozzászólásokat és minden mást amivel engem csak támogattok! Jó olvasást,
Rose King




- Sajnálom. – súgta a fülembe egyre nyugodtabb hangjával. Ölelését viszonoztam, de még mindig egy kicsit haragudtam rá azért mert ígéretét nem tartotta be.

 Kibújtam öleléséből, majd kicsit hátra bólintva a fejemet, hogy szemébe nézzek figyeltem fel rá.
 - Miért nem te jöttél értem? – gondoltam, ha már ő is ’letámadott’ én is használom a technikáját.
 Tekintetét mögém emelte, majd egy kicsi sóhajt kiengedve újra engem nézett. Picit még zaklatott volt, melyet az arc izmai árulták el.
 - Majd elmondom, rendben? – „szóval Harry volt.” vontam le következtetés képen. Válaszul csak egy kicsit bólintok, de figyelmes pillantást is teszek felé, hogy még véletlenül se felejtse el az ígéretét. Niall aggódva pillant rám, mintha félne megmondani, hogy Harry kényszerítette bele ebbe, de mivel láthatólag ez történt, így nem fogok ráharagudni, hiszen ismerem Niallt, eléggé egy befolyásolható ember. Miután Niall-lel levívtuk a néma kommunikációnkat és az ebédlőben is kajával megkínáltak a pocakos fiúval kettesben maradunk a konyhában. A tanulásra fogtuk a többiek kiszorítását, de szerintem szó nélkül is kimentek volna bármi féle füllentés nélkül is, hiszen Niall sosem volt híres a kiváló tanulói szorgalmáért. Végül miután kipakoltam a tanulni valóimat összefont ujjakkal az asztalra támaszkodva néztem a kék szemű fiúra.
 - Na? – sürgettem, hogy megkaphassam az eddig elhalasztott válaszát kérdésemre.
 - Mi, na? – kérdez vissza és szemembe nem nézve rakosgatni kezdi könyveimet, mintha tudná, hogy mi mit rejt.
 - Miért nem te jöttél értem a suliba? – ismételtem önmagamat. – Hiszen megígérted tegnap. – még emlékeztettem a be nem tartott ígéretére is.
 - Hát…- törni kezdi szőke kis fejét válaszán, amit igazán egyszerűen is kiköphetne elém. – Tudod Harry…– félve ejtette ki a nevét és pislogni is kezd rám. – Harry kért meg rá, hogy beszélni tudjon veled. – halkult el hangja a mondat végére. Sejtettem. Ki más miatt történt ez a mai galiba, ha nem Harry lenne az. Már rá gondolva ajkaim bizseregni kezdenek és a vágyakozó érzés az elrejtett mélységről újra elkezd előjönni bennem, az érzés csak egyre erősödik, de megtartoztatva próbálok újra a tanulásra koncentrálni.
 - Oké. – fordulok a sok könyv, füzet felé. – Matek, kezdjünk a matekkal! – magam elé helyezem a tankönyvet illetve a füzetet is, majd a házi feladat oldalán széthajtom a könyvet és az első üres oldalon pedig a füzetemet nyitom ketté. Niall furcsállva nézi reakciómat kijelentésére, de végül picit megrázva a fejét, szemeit összehúzva koncentrálni kezd a könyv megfelelő oldalára. A házit végül nehezen, de megoldottuk együtt, közös erővel, de még így is volt mit elsunnyogtam előle, hiszen tudtam lassan visszatérnek Európa nyugati részére.

***

  4 nappal később, délután 13:40
 - Rendben gyerekek mehetek, de halkan, nehogy az igazgató megtudja, hogy hamarabb elmentettek! – engedett el minket az angol tanárunk, mint ahogy azt általában szokta.
 - Jó hétvégét! – köszönünk el barátnőimmel és csoporttársaimmal, majd az ajtón kilépve indulunk a kijárat felé. Az udvaron keresztül vágjuk le kifelé vezető utunkat, hisz ha az iskolában közlekednénk az tovább tartana és mivel tegnap leszakadt a kisvárosunk felett az ég, mára már pedig hétágra süt a nap, így kihasználjuk a tavasz által nyújtott kellemes időjárást. Egy-egy ablakból a többi osztálytársam figyel, köztük April is, kinek még a tanárra kellene figyelnie. Felvágva integetni kezdünk nekik, de közülük páran kézfejüket felénk mutatva a leghosszabb ujjukat kinyújtva hagyva, egyszerűen bemutatnak nekünk, majd megsértődve visszahúzzák a sötétítő függönyt. Erre mi csak nevetve haladunk tovább, újra az iskola falai között, majd onnan véglegesen kilépve erre a hétre kijutunk az intézet rabságából. A gondolat, hogy ismét az utcán vagyok, kicsit megrettent. Aggódva nézzek körül, keresem az ellenségemet, de szét pillantva rájövök, hogy nincs miért féljek, hiszen a ’félelmetes’ papparazzi ki pár nappal ez előtt lencsevégre kapott engem, nincs az épület közelében. Szerencsére Paul mindent elintézte, semmilyen kép ne került elő a kellemetlen incidensről. Még Niall képétől sem lettem világsztár, csak pár directionerrel lett több követőm. A rajongói oldalakon nem ment hírré származásom, tartózkodásom, így istennek hála megúsztam az egészet, bár a suliban volt, aki megtalált és megkérdezte, hogy honnan ismerem a híres nevezetes Niall Horant, a jövendőbeli férjüket. Válaszul csak annyit feleltem, hogy kint voltam a hétvégén Londonban és ott találkoztam vele, majd később egy kávézóba tértünk be. Hihetetlen történetemet elhitték, de fogalmam sincs, hogy miért, hiszen ennél hülyébb választ adni nem tudtam volna nekik.
 Azonban lehet, hogy a papparazzi nincs itt, de az ismerős fekete hatalmas kocsi az iskola előtt foglalja a parkolót. Agyam gondolkozásba kezd. „Mit is ígértek a srácok?” – merül fel bennem a kérdés. De hiába töröm a fejemet, mint Micimackó a választ nem kapom meg saját kérdésemre. Természetesen beszéltem velük mindennap, de a kutya sem figyelt rájuk, túlfáradt voltam, illetve Harry mindig ott volt a web kamerás beszélgetés idején.
 - Nem érted jöttek? – kérdezi az egyik osztálytársam a fekete autó felé pillantva.
 - De lehet. – nézek arra amerre ő is az előbb, hiszen az autót csak oldalról láttam, ezért nem voltam benne biztos, hogy miattam állt volna itt az autó, de zsebemben a rezgés mindent elárult. Megérkezett az SMS, hogy itt vannak értem. – Sőt biztos. – húztam ki a zsebemből a telefont, majd megnézve a feladót be biztosult az állításom. – Na, akkor én megyek. Sziasztok! – ölelem át őket egyszerre, majd a fekete autó felé indulok meg.
 A kilincshez nyúlva kitárom sötét színű ajtaját az autónak, de még mielőtt beülhettem volna orromba bekúszott egy fenséges illat. „NE!” Döbbenek le, de a volánnál nem az illat tulajdonosa ül, akkor pedig hol… Beszállok félig az autóba és a hátsó ülésre pillantva meglátom a híres fiú banda legfiatalabb tagját, Harryt. Sunyin mosolyog, mitől még jobban ideges leszek. Niallre kapom a fejemet és ideges, de mégis kérdő szempárommal teszem fel neki a következő kérdésemet:
 - Ő meg mit keress itt? – indulatosan ejtem ki a szavakat, de hangommal nem csapok nagy hangzavart. – Már megint az ő ötlete volt, igaz? – mivel választ nem kaptam az elszégyellt szőke fiútól, következtetni kezdtem. Most sem kaptam választ csalódott Nialltől, így már azon voltam, hogy megint a gyaloglást választom. Ki akartam lépni az autóból, de a szöszi fiú megakadályozott ebben, megfogta a bal csuklóm felett a kezemet. Először kezünk találkozására, majd a tulajdonosának a szemébe néztem egyre idegesebben.
 - Ne játszd el még egyszer! – ejtette ki a szavakat lassan, de magabiztosan és mégis megnyugtatóan. Szemei állták bosszús tekintettemet, és lélegzet visszafojtva ültem be végül az autó anyós ülésére. Becsuktam az ajtót, majd meghallva a kattanást a tudatomig jutott, hogy alkalmazták a gyerek zár rendszert. Idegesen fújtam ki az eddig tüdőmben pihent levegőt, majd kifelé fordulva az ablak felé vártam meg míg haza érkezünk.

***

 Otthon fönt a szobámban dúlva-fúva mérgelődtem Niall tettén. Megint átvert engem, de hiszen megígérte, hogy többé nem teszi ezt, ráadásul még a kocsiból is alig akartak kiengedni. Hihetetlen, hogy megint miatta veszekszünk, megint minden az ő hibája és pont mikor megérkeznek, pont akkor kell veszekednünk. Igaz hiányzik minden érintése, csókjának íze és természetesen közelsége, Ő maga teljes egészében hiányzik nekem. Felejtés. Mindig is utáltam felejteni, hiszen ez számomra sosem sikerült, főleg így, hogy szinte minden hétvégén láthatom őt. Vele vagyok egy fedél alatt, de nem érek hozzá, csak néha nézzek rá… Fogalmam sincs, hogy bírtam ki idáig.
 Kopogás tör ki engem gondolataim rabságai közül, de választ nem adok rá, hiszen mindenki tudja, hogy itt vagyok bent. A történelemkönyvem tartalmából sem bújok ki, inkább ráfokuszálva a figyelmemet próbálok benne egyre jobban elmélyülni, de ahogy éreztem is az illető benyitott a szobám birodalmába.
 - Bejöhetek? – dugja be a fejét Liam. Felé fordulok gurulós székemmel, majd bólintva jelzem, hogy bejöhet. Szélesebbre nyitva az ajtót belép, de azt csak behajtja maga után, nem csukja be rendesen. Remélem gyors lesz, bár rá nem kellene haragudnom, ő nem tett velem semmi rosszat sem. – Nem jössz velem futni? Mozogni van kedvem. – meglep kérdésével, de örömmel megyek vele, hiszen futás közben a legjobb gondolkodni, illetve elterelni a figyelmemet a problémáimról.
 - Mindjárt megyek, csak átöltözöm. – kedvesen válaszolok, mire ő mosolyogva kilép és rám csukja az ajtót.
 Szekrényhez lépek, majd a pólók közül választva, illetve a futónadrágomat kivéve átöltözök, felveszem a páncélomat, rá a takaró pólómat és lemegyek a futó társamhoz. Harryt a lent lévők között nem találom szerencsére, és hogy a találkozást biztos elkerüljem, gyorsan cipőt húzok és már a teraszunkon várom a futó bajnokot. Liam kicsit tötyörészve, de összekészülődik és már futásra készek vagyunk, így a kapuból elindulva már egyből futni kezdünk. Hamar elkezdek lihegni a fűző szorítása miatt, ezért próbálok figyelni az egyenletes légzésre, mely nagyobb nehézségek árán, de sikerül rendeznem. Egymás társaságát kihasználva mesélni kezdünk a másiknak. Én meséltem az unalmas sulis napjaimról meg a hamarosan elérkező szülinapomról, illetve a ballagásról. Igaz a szülinapom csak másfél hónap múlva lesz a ballagás meg még az után egy hónappal, de én már akkor is be vagyok zsongva, hiszen nyolc év nem kis idő, vágyok valami újra, a változásra! Liam rákérdezett az időpontokra, de ebből csak a szülinapomat tudtam megmondani pontosan, a ballagásomat nem tudtam fejből. Aztán David Beckham-re hasonlító barátom is mesélt izgalmas, de mégis fárasztó életéről. Mondta, hogy Danielle most nem jönnek ki annyira jól és fél, hogy elveszíti, illetve a koncertekről és szinte minden percéről csak mesélt és mesélt nekem a srác. Még arról is panaszkodott, hogy az esetek többségében mindig kisebb nadrágot adnak rá, de végül mindig neki lesz igaza nem pedig a stylest-nak. Ezen nevetnem kellet – már amennyire lehetett futás közben. A mesélések végére már otthon is találtuk magunkat egy hatalmas dupla tó kör után. Mind a ketten rögtön meg akartunk szabadulni az izzadt ruháinktól és ez majdnem így is lett, csak nem a lakásban történt meg, hanem a kertben locsoltak le minket a többiek miből nagy vízi csata lett. A pólóm csak lógót rólam, meg persze a fűzőm érdekes alakja tökéletesen kirajzolódot, a nadrágomat is úgy éreztem, hogy kinyúlt – szerintem a fenekemen lógott -, de ezeknek a súlya hirtelen meg is duplázódott a nagy víztömegtől. A korzettemet végül levettem és a teraszunkra tettem. A késő délutáni mókánkba mindenki benne volt, akár akarta, akár nem, mindenki vizes lett. Ő is ott volt és meg is talált engem, úgy hogy felém rohanva nekem futott, majd a csúszós, saras, nedves földet végig szántottuk. Mérges lettem rá, jobban, mint suli után és mivel szavakkal nem tudtam volna kifejezni dühömet a mocsaras földből kivéve egy ’kisebb’ adagot az arcára kentem az egészet. Végig húztam az egész tenyeremet rajta újabb és újabb adagokkal. Egyáltalán nem sajnáltam, hiszen miért is tettem volna? Élveztem, hogy végre kiadhatom magamból az Ő miatta történő szenvedésemet, de az csak jobbá tette a helyzetet, hogy ezt pont rajta tehetem meg. Kezeivel egyből kapálózni kezdett, hirtelen eldönteni se tudta, hogy az arcáról törölje le a koszt, vagy az én kezeimet fogja le. A bal kezemet el tudta kapni, de még mindig ott volt a jobb karom, ami aktívan dobálta rá az újabb sár darabokat. Természetesen a bal kezemről sem mondtam le, nehezen, de kiráncigáltam keze rabságából és újra két kézzel élvezhettem kínzását. Most már a haját sem hagytam nyugodni, a feje tetejére is pakoltam az adagokat. Mikor már azon voltam, hogy ott hagyjam Őt egy utolsó nagy adaggal elkapta a derekamat és hátra dőlve magára rántott engem, majd valahogyan én kerültem alulra. Szemeimet végig csukva tartottam tette alatt, végül mikor nyugalmat éreztem óvatosan nyitottam ki azokat. Harry két markában sárgolyókat tartott és ördögien mosolygott le rám – mosolya saras arcáról most még inkább virítóbb volt, mint máskor -, most ő élvezte a helyzetet. Karjai megindultak arcom irányába, de gyorsan cselekedve lefogtam azokat csuklója felett. Sár darabok még így is eltaláltak, hiszen Harry egyszerű mozdulattal rám hajigálta azokat, szemeimet összeszorítva védtem a sár daraboktól. Mire kinyitottam a szememet már ülőhelyzetben voltam Harryvel szemben. Közelsége nyugtató volt számomra, de belül az agyam csak egyre idegesebb lett, mostanra már csak egy kicsit befolyásoló ereje lett, hamarosan veszíteni fog úgy érzem. Zöld szemei megbabonáznak és eléri vele, hogy kezeim szorításai annyira ellazuljanak, hogy tenyereit összekulcsolja az enyémekkel, homlokát az enyémnek dönti, leheletét érzem koszos arcomon.
 - Ugye most már mindent visszakaptam? Minden gyötrődést, mit neked okoztam. – suttogja szinte már farkas éhes ajkaimra, de a szavak torkomon ragadnak, gondolkodni képtelen vagyok hirtelen jött közelségében. A göndör hajú fiú eltávolodik, de a szemkontaktust nem szakította meg, míg tisztes távolságba nem került. Tekinteték elkapja hátam mögé és mire visszakapná, már újra a földön vagyok Harry teste alatt. Védelmezően borul rám, mintha valamitől óvni akarna. Nagy nevetés tör ki körülöttünk Harry is felegyenesedik rólam. Haja csurom vizes és Zayn kezében lévő vödör alapján ki tudom következtetni, hogy minket akart lelocsolni, de Ő megmentett az újabb vízözöntől.
 Mivel a nap lemenőben van és mindenki egyre jobban kezd lehűlni, bemegyünk a nagy házba, majd egyesével a fürdőbe megyünk, szerencse, hogy még kettő van belőle. Mivel én lettem Harryvel a legmocskosabb, így mi foglaljuk el elsőnek a fürdőket. Sietve zuhanyzók, de mikor a forró víz éri a testemet kihasználom egy-két percig a kellemesen érzést, ahogy égeti a bőrömet, de a többiekre gondolva elzárom a csapot és gyorsan megtörölközve, felöltözve szabad helyet hagyok a következő delikvensnek. Az este további részében egyedül tanultam, nem akartam Harryvel újra találkozni. Haragudni akartam rá, de nem ment, felkavart bennem újra mindent!

2014. március 2., vasárnap

"Szabira megyek egy kicsit"

Kedves Olvasóim, ide látogatók, kedves Bloggerinák!
Mint a címből is kiderül, egy ideig nem fogok élet jelent adni magamról, mert a magánéletem romokban hever. Roncs vagyok belülről és lehet kívülről is. Nem akarok most pocsék munkákat kitenni/megosztani, egyszerűen nem akarom elrontani! Nem akarom, hogy még ennél is rosszabb legyen az életem, mint ami most van. Fel kell dolgozzak egy-két dolgot a napokban, hetekben és akár hónapokban is, ezt sajnos nem lehet előre tudni. Nem akarok itt senki előtt drámázni, nem akarom, hogy sajnáljatok, de most élem át először ezt a borzalmat, így arra kérlek titeket ne kérdezzetek erről engem. Lehet majd megtudjátok mi most a bajom egy novella által, lehet majd evvel fogok túllépni az egészen, de ezt még nem tudom, addig nem tudom amíg ennek nem lesz vége...
Sajnálom, de bizonytalan ideig Rose szabadságra tér!
Szeretem a blogot, így nem fogom bezárni, szeretem az írás, így nem fogom abbahagyni!<3
Kérlek titeket fogadjátok el, hogy most ez van! Ígérem visszafogok térni, hisze ez a blog ÉN VAGYOK, nem akarom törölni, meg semmi csak egy kicsit pihennek és hamarosan vissza is térek!
Rose King
Ui.: "Mikor azt hiszed minden rendben van, mikor úgy érzed tökéletes az életed, na akkor fogsz a padlón csattani!"

2014. február 26., szerda

Help me, please! /again/

Sziasztok!:)
Először is köszönöm a díjakat, de idő hiány miatt egy ideig biztos, hogy nem fogom tudni kitölteni őket!
Na ami most fontos, hogy újra a segítségeteket kérném 2 dologban is! Arra kérnélek titeket, hogy ITT A 9.b VIDEÓját lájkoljátok. Ez az osztály videónk, nem szerepelek benne, de ha nyernénk akkor nagyon hálás lennék nektek. A másik lájkolni való pedig EZ. Zoe Samantha Goldenwin kért meg rá még facebook-on, hogy segítsek neki és osztályának nyerni. Gondoltam itt is megosztom, mivel cserébe én valamit én is kaptam, de ez titok!
Mára csak ennyi lettem volna, köszönjük előre is a segítségeket,

Rose King

2014. február 23., vasárnap

Díj+díj

Sziasztok!:DD
Happy van gyerekek!:DD Indultam egy versenyen ahol 2db díjat is nyertem!:DDDDDD Az egyik a legszebb fejléc, a másik pedig egy különdíjas kategória. Gondoltam megosztom veletek, de a "Díjak" oldalon is megtalálhatjátok a két oklevelet.;)

Rose King

http://directionervagyokvoltamleszek.blogspot.sk/

http://directionervagyokvoltamleszek.blogspot.sk/